„Életeket rontasz el! Olyan vagy, mint a rák! Vagy a klímaváltozás! Vagy Oroszország!” – az Aranyom (Sweetpea) című minisorozat egy pontján így dúl-fúl Rhiannon (Ella Purnell) korábbi iskolai zaklatójával szemben, akit egész élete elrontásával vádol. A sorozat elején nincs is sok mindent irigyelni a fiatal brit nőn: munkájában, magánéletében is hagyja, hogy folyamatosan átgázoljanak rajta, miközben ő szorongva a háttérbe szűkül. Az emberek átnéznek rajta, ruhaakasztónak használják, meg sem hallják, amit mond.

Ráadásul édesapja is meghal, valamint a már említett zaklató, a képregényes szupergonosznevű Julia Blenkinsopp (Nicôle Lecky) is visszatér az életébe – nem is akárhogyan. Rhiannonban egyre csak gyülemlik és gyülemlik a feszültség, majd az Aranyom legelső (karakterépítésből egyetemi tananyagnak is beillő) epizódja végén meg is találja a megfelelőnek tűnő csatornát haragja kiengedésére. Onnantól pedig krimit nézünk.

Krimit, ami ajánlott a létező legéjfeketébb humor kedvelőinek, a kertvárosi thrillerek rajongóinak, valamint azoknak a Joker-szuperfanoknak, akik azért már annyira nem gamerek, hogy csuklóból visszautasítsanak egy női főszereplővel készült sorozatot. Talán ebben segít, hogy a Rhiannont játszó Purnellt korábban már az elmúlt évek (és a tévétörténelem) két legjobb játékadaptációjában, a Falloutban és az Arcane-ben is láthatták. Itt pedig a femcel, frufrus Arthur Fleck szerepében még azt is elfelejteti a nézővel, hogy ugyanebben a műfajban mekkorát hasalt nemrég Joaquin Phoenix és Lady Gaga.

Nem jött el a várva várt siker, a nézők és a kritika sincs oda a Joker 2-ért

Visszavonjuk, amikor azt mondtuk, hogy a Joker: Kétszemélyes téboly az év legjobb filmje lesz.

Tovább

Jó arc, csak picit kattos

Igen, az Aranyom egy sorozatgyilkosos sztori, méghozzá nem is akármilyen. Az angol kisvárosi környezetben kibomló történet akár a Fleabag univerzumában is játszódhatna. Itt is egy női főszereplős, fekete vígjátékként bemutatott karakterdrámát látunk, amely pár ponton gyönyörűen beteg módon megy át cringe comedy-be anélkül, hogy a klasszikus brit vígjátékokhoz (például az eredeti Office-hoz) hasonlóan lenézné, “bullyzná” a szereplőit.

Ezt márcsak azért sem teheti meg a CJ Skuse regénye alapján készült, Kirstie Swain által istápolt sorozat, mert pont 

a zaklatás és a bántás mibenlétéről, az elkövetői és az áldozati metafizikáról szeretne filozofálgatni komolyabb pillanataiban. És milyen jól teszi! 

Egy tipikus késői milleniál, vagy Gen Z-s szériáról van itt szó, amely egyszerre idézi meg a Twilight és Az éhezők viadala saját hangját megtaláló, felnövő női hősét, parodizálja ki finoman az efféle alkotások szerelmi háromszöges felállásait, és állítja fejre a fentebbi műfaj önmegvalósításról szóló idealista hozzáállását legkomolyabb, legemlékezetesebb jeleneteiben. (Ezt a két regény- és filmsorozatot egy-egy ponton konkrétan is lehivatkozza az Aranyom.)

A sorozat persze nem tudna ilyen sok rubrikát ilyen sikeresen kipipálni, ha Purnell nem bizonyítaná sokadszorra, hogy generációnak egyik legjobb színésznője, akit megérdemelten látunk egyre több díjátadón. A nő egyik korábbi emlékezetes sorozatszerepe, a Yellowjackets csapatkapitány Jackie-jének ellentétét játssza: a szürke, nem túl szép, félénk csajt, aki a cselekmény során egyre pszichotikusabbá válik. Purnell pedig képes hihetően, szinte egyik pillanatról a másikra váltani übercukiból fenyegetőbe, fenyegetőből szexibe, majd szexiből szánalmasba: 

ismeri a karakterét, és kényelmes a bőrében annyira, hogy egy gesztusa se tűnjön falsnak, vagy a cselekmény követelményei által erőltetettnek.

Addig bonyolódik, amíg lehet

Az Aranyom Purnell mellé még behoz pár emlékezetes, színes, de hihető mellékszereplőt is. Calam Lynch és Jon Pointing esendőek, de szerethetőek a cselekmény két legfontosabb férfikaraktereként, Lecky pedig olyan mélységekig jut el a sekélyes, iskolai bullyból lett sikeringatlanos Woman Who Has It All™ szerepében, amilyeneket első pár jelenetéből nem néztünk volna ki belőle. 

Jár még egy melléksztori a Leah Harvey által játszott Marinának is, aki már a létezésével is óriási kihívást állít Rhiannon elé: bizonyítja, hogy a bántást és a keresztülnézettséget nemcsak úgy lehet levezetni, hogy sorozatgyilkossá válunk (ki hitte volna!).

A sorozat végül pont azért működik, mert képes egyszerre megérteni, elfogadni, szeretni főhősnőjét, és bátorítani abban, hogy jobb emberré váljon, és egyszerre helyén kezelni tettei súlyát. Rhiannon sokkal realisztikusabban, érthetőbben válik gyilkossá, mint például a hasonló tematikára épülő Gyilkos játékok szereplői (igaz, annak a filmnek nem volt vállalása az aprólékos realizmus). Több meghitt és boldog pillanatot is organikusan érdemel ki a karakter, miközben a sorozat (főleg Harvey karakterén keresztül) folyamatosan emlékezteti a nézőt: persze, lehet szurkolni ennek a szimpi csajnak, ez az egész gyilkolós dolog viszont viszonylag kurva gáz tőle.

Rhiannon a cselekmény előrehaladtával egyre robotikusabban, egyre kevesebb meggyőződéssel ismételgeti, hogy áldozatai "megérdemelték" sorsukat, mi pedig egyre kevésbé tudunk vele egyetérteni.

Ez a szisztéma azért működik olyan jól, mert pont akkor képes legkeményebben arcon csapni a nézőt a rideg valósággal, amikor azt hinnénk, hogy a cselekmény egy picit lazul, picit szórakoztatóirodalmasodik. Az utolsó részek során itt-ott talán joggal érezhetjük, hogy az Aranyom feláldoz némi mélységet a fordulatosság oltárán, vagy tompít pár izgalmas dilemmát az ingerdúsabb végkifejletért. A történet egy ponton például közös alapra helyez, szövetségessé tesz két olyan karaktert, akik előtte sokkal izgalmasabbak voltak ellenségekként.

Innen viszont annyira bőr alá mászó módon, olyan, egyszerre dermesztően komoly és komikus csavarokkal jut el a végkifejletig, hogy a néző már szinte elnézésért esedezik, amiért korábban mismásolással vádolta az írókat. Cserébe viszont Purnell alakítását felteszi a polcra Anthony Hopkins Hannibálja, vagy Woody Harrelson és Juliette Lewis Mickey-Mallory párosa, tehát az olyan sorozatgyilkosok mellé, akik picit túl közel kerültek ahhoz, hogy kinyúljanak a vászonról, és a valóságban is megvágjanak minket. Az Aranyom eredeti premierje októberben volt, Magyarországon viszont január 2-től látható a SkyShowtime műsorán, így nem tudom eldönteni, hogy 2024, vagy 2025 egyik legjobb minisorozatának tituláljam.