Elég nehéz úgy lelkesedni egy filmért, hogy még a rendezőt sem érdekli. Kritika.
Guy Ritchie új, potom 180 millió dollárból forgatott kalandfilmjének a következőket rótták fel eddig a kritikusok és a kommentelők: az Indiana Jones-filmek (azon belül is Az utolsó kereszteslovag) receptjét próbálja másolni, és merít többek közt A múmiából, a Tomb Raiderből, A nemzet aranyából és az Unchartedből is. Vitatni mindezt nehéz is lenne, más kérdés, hogy egy bejáratott műfaji formula használatáért önmagában még nem kellene pironkodniuk az alkotóknak, elvégre a Spielberg-Lucas páros nem védette le a sírrablós-régészes történeteket az idők végeztéig. És önmagában a popkulturális bőrlehúzás sem elítélendő, ha kellő fantáziával és finesszel művelik. A legjobb példa minderre éppen egy Ritchie által rendezett film, Az U.N.C.L.E. embere, amelyben a brit rendező egy 1960-as évekbeli tévésorozatot porolt le, és készített belőle egy kellemesen súlytalan, de maximálisan stílusos, ún. feelgood akciókomédiát.
Az ifjúság forrása is pont úgy indul, mint egy könnyed, szórakoztatóan felszabadult műfaji ujjgyakorlat. Az első jelenetekben a John Krasinski által alakított vagány kincsvadász, Luke Purdue egy frissen ellopott festménnyel menekül az üldözői elől motoron, lábon, vonaton, levegőben, és közben nemcsak a pofonokat osztja, de a vicces egysorosokat. Thaiföld után a következő állomás London, ahol felkeresi a múzeumi kurátorként dolgozó húgát, és megpróbálja rávenni, hogy csatlakozzon az új küldetéséhez, és közben, csak úgy mellékesen, megint lenyúl egy festményt. Charlotte végül, ha muszájból is, de Luke csapatával tart, és egy rákbetegségben haldokló milliárdos megbízásából elindulnak felkutatni a legendák szerint örök életet biztosító ifjúság forrását.
Olyannyira nem eredeti ez a felütés, ha megkérnénk valamelyik AI chatbotot, hogy generálja le a lehető leggenerálisabb Indy-ihletésű kalandfilm szinopszisát, akkor valami ilyesmit kapnánk. A formula mégis működik – egészen addig a pontig, amíg el nem indul a tényleges misszió. James Vanderbilt forgatókönyvírót a jelek szerint sajnos
nemcsak Az utolsó kereszteslovag ihlette meg, hanem A sors tárcsája is,
amelyért még a legfanatikusabb Indiana Jones-rajongók sem tudnak lelkesedni. Hasonlóan ahhoz a történethez, Az ifjúság forrása is egy önismétlő koreográfiát követ: hőseink megfejtenek egy kódot, de ekkor rájuk támad az Esme nevű nő (Eiza González) vezette rivális csoport, sikerül elmenekülniük (általában úgy, hogy a sarokba szorított hősünk az utolsó pillanatban előránt valahonnan egy fegyvert), elutaznak a következő helyszínre, ahol újabb kulcsot találnak, és aztán megint befut Esme és bandája, és így tovább. Ez a felállás később csak annyiban módosul, hogy bekapcsolódik egy harmadik frakció is, Jamal Abbas interpolos nyomozó (Arian Moayed) és az emberei – onnantól kezdve ők is részt vesznek az interkontinentális fogócskában.
A tisztességesen levezényelt, de semmilyen szempontból nem kiemelkedő akciójeleneteken sokat dobna, ha közben legalább a karakterek működnének.
Krasinski önmagától eltelt Indyként feleannyira sem szórakoztató, mint ahogy azt az alkotók elképzelték – ez a fajta túltolt csibészes arrogancia nem az ő műfaja, ahhoz minimum harrisonfordi karizma kellene. Natalie Portmannek sem jutott könnyű feladat, egyrészt az aggodalmaskodó, karót nyelt anyuka szerepe sincs feltétlenül rászabva, másrészt a bátyjával való civakodása is repetitívvé válik egy idő után. Igaz, még így is sokkal jobban járt, mint az egydimenziós elintéző asszonyt alakító Eiza González, a végig a háttérben ácsorgó Carmen Ejogo vagy Laz Alonso, aki A fiúkhoz hasonlóan itt is a csapat ezermesterét játssza – az „ihletőforrás” valószínűleg a Mission Impossible-sorozat Lutherje lehetett –, de az akciókból általában kimarad, és alig pár mondat jut neki. Egyedül Domhnall Gleeson tud kiteljesedni mint a rejtélyes milliárdos megbízó.
Most jönne az a rész, ahol azon kesergünk, hogy az egykor Tarantino-kaliberű rendezőnek ígérkező Guy Ritchie mára odáig süllyedt, hogy fantáziátlan, középszerű streamingprodukciókhoz adja a nevét, de ennél összetettebb a helyzet. Ritchie nem egy kiégett filmes, aki máig a régi dicsőségéből él, és már annyira hozzászokott a langymeleghez, hogy másban el sem tudná képzelni magát. Többek közt az Úriemberek (a film és a sorozat is) vagy A szövetség is bizonyítja, hogy a Blöff rendezője tud még, ha nagyon akar. A jelek szerint most nem akart annyira, és 180 milliós büdzsé ide vagy oda, bérmunkaként kezelte az Apple TV megbízatását. Nem volt célja, hogy bármilyen formában rajta hagyja a keze nyomát a filmen, vagy akár csak a legkisebb mértékben is eljátszadozzon a műfaji konvenciókkal, helyette minél kisebb energiabefektetéssel túl akart lenni a projekten, hogy utána koncentrálhasson azokra a terveire, amelyek valóban érdeklik. A saját szempontjából védhető ez kissé cinikus hozzáállás, de a korrekt eljárás az lenne, ha valahogy előre jelezné a Ritchie-rajongóknak, hogy
bocsi, srácok, ez most csak egy meló, én se vettem komolyan, ti se várjatok tőle sokat.”
