Az 1960-as években két, egymástól teljesen független bűnügy rázta meg Baltimore városát. Szólhatna így egy újság szalagcíme, csakhogy ez nem igaz. Az első áldozat egy jómódú zsidó családból való 11 éves kislány volt, eltűnése után a fél város őt kereste, hamarosan rá is bukkantak a holttestére. A másikuk egy 33 éves fekete nő volt, az ő testére egy víztározóban találták rá, ami viszont még a hírekbe sem került be, csak egy afro-amerikai újság írt róla. Ez a két, különböző megvilágítást kapott tragédia adta Laura Lippman 2019-ben megjelent bestsellerének alapját, amit még Stephen King is agyondicsért, majd ebből készített hétrészes minisorozatot az APPLE+ számára Alma Har'el –, ahol a két eset között már nagyon is van összefüggés.

Adott két nő, a középosztálybeli zsidó háziasszony, Maddie Schwartz (Natalie Portman), aki boldogtalan házasságban él, és a színes bőrű Cleo Johnson (Moses Ingram), aki meg fog halni. Ezt tőle tudjuk, ő mondja már a legelején, mint afféle szellem, aki félig a történet elmesélője, félig Maddie túlvilági beszélgetőpartnere, sőt, azt is látjuk, hogy egy fekete férfi a víztározóba dobja a testét. Gondolom erősen akartak kezdeni, illetve a személyes hangvétel lehetett a cél, de nincs idegesítőbb filmes – jelen esetben sorozatos – megoldás, mint egy modoros, mindent túlmagyarázó narrátor. Egy jól megírt történetnél az ilyesmi abszolút szükségtelen, a párbeszédek és a cselekmény mindent elmondanak amúgy is.

Aztán kiderül, hogy eltűnt egy zsidó kislány, Tessie Maddiék ismerősének a lánya, akit utoljára egy kisállatboltba láttunk bemenni a hálaadásnapi forgatagban, ahol egzotikus halakat nézegetett, és ahol egy zavart tekintetű kelet-európai férfivel és egy sérült szemű fekete sráccal találkozott.

Az egész szomszédság a lány keresésére indul,

Maddie is menne, hisz jól ismeri a családot, férjét és fiát azonban jobban érdekli a báránysült, amit el kéne készítenie, és ez az a pont, ahol a nőnek elege lesz. Fog egy bőröndöt és elköltözik otthonról, de mivel alig van pénze, csak a fekete negyedben tud egy rozoga lakást kivenni, majd beleveti magát az eltűnési ügybe – ami azért is érdekli, mert annak idején az egyetemi újság riportere volt. Cloe Johnson háttere teljesen más. Van egy kisfia, egy semmittevő férje, és bár a város fekete gengszterének (Wood Harris) a bárjában dolgozik, aminek aztán köze lesz az eltűnésének, a helyi fekete emberjogi szervezetnél is lelkes aktivista, ami pedig nyilván komoly érdekellentéthez vezet.

A két nő történetét párhuzamosan ismerhetjük meg, látva, miként merül alá Maddie abban a közegben, ami Cleo sajátja, hogyan válik a két eltűnés megszállottjává, csak az a kérdés, valóban törődik az eltűntekkel, vagy a saját kiteljesedése a cél. A kérdés persze, legalábbis abban a formában, ahogy azt a minisorozat felteszi, álságos, mert a kettőnek nem kell egymást kizárnia, de itt minden lekerekített, mégis túlbonyolított. A két hősnő folyton előítéletekkel szembesül, az antiszemitizmuson és rasszizmuson túl persze a nőgyűlölettel, de valójában pontosan az a közeg húzza le őket a mélybe, ahová tartoznak.

Maddie-t a családja, a zsidó közösség írt és íratlan szabályai – a legriasztóbb itt a fia (Noah Jupe), aki jobban igyekszik őt elnyomni, mint bárki más –, Cleót pedig a fekete közösség két oldala, a gengszterek, bandák, haszontalan semmittevők az egyik oldalon, a közösséget kihasználó törtető karrieristák a másikon. Ez elvileg izgalmas, ha nem is vadonatúj alaptéma lenne, plusz ugye ott van egyszerre két gyilkosság rejtélye, amik valahol összefonódnak, ebből lehetne építkezni, de a készítők nem bíztak az alapanyagban. Ők valami művészit, egyedit szerettek volna.

A történetet, amely amúgy is hajlamos olyan irányokba elmenni, aminek nincs különösebb haszna, célja vagy értelme – lásd Maddie kalandját egy fekete rendőrrel –, rendre szürreális álomképek, víziók szakítják meg. Szép dolog, ha valaki furcsa, de mutatós képekben gondolkodik, amelyek a szereplők lelkivilágát vetítik ki, de jelen esetben ez tökéletesen öncélú, sőt, zavaró. Mintha a  valóban humortalan, nehézkes történetet ők maguk is laposnak találták volna, ezért szerették volna kicsit feldobni. A karakterek ugyanis annyira egyszerűek, olyan szinten épülnek sztereotípiákra, hogy

nincs mit árnyalni rajtuk, nincs hová nyúlni a lelkivilágukat illetően.

Maddie esetében nyilván enyhítő körülmény, hogy egy Natalie Portman súlycsoportú színésznő alakítja, ha nem is ragyogóan, de meggyőzően, a Cleót játszó Moses Ingram már más kategória – vagy más instrukciókat kapott a rendezőtől. Ő hol kemény fekete anya/feleség/nő, hol megfélemlített áldozat, az átmenet pedig sokszor indokolatlan, hiteltelen, ahogy az is, hogy a karakter a második epizód végén már teljesen más frizurát hord, mint amikor megismertük.

A frizura persze lényegtelen, ami számít, az az, hogy az egyik oldalon van egy gyilkossági rejtély, amely csak mérsékelten izgalmas, a tettes kilétére is hamar lehet következtetni, a másik oldalon pedig van két karakter, akikért aggódnunk kéne. Ehhez azonban úgy kellett volna őket felépíteni, hogy érdemes legyen aggódni értük, pláne úgy, hogy az egyik esetében amúgy is tudjuk, mi lesz a sorsa, ez pedig nem sikerült. Maradt tehát a hangulat a 60-as évek második felének Baltimore-jából, ami nem rossz, de nem is túl sok.

Értékelés: 5/10