A Testek című új brit krimisorozat alapötletére azért csak felkapja a fejét az ember. Arról van szó ugyanis, hogy ugyanarra a holttestre négy különböző nyomozó talál rá pontosan ugyanott, London Whitechapel nevű környékén, de négy különböző idősíkban. A négy detektív eltérő módszerekkel és adott esetben teljesen eltérő indíttatással kezdi el kivizsgálni a gyilkosságot, és innen bárhová el lehet jutni, kezdve egy kriminalisztikai gyorstalpalóval arról, hogyan változott a rendőrség munkája a mindenféle vad elméletekig, de a helyszín nyilván Hasfelmetsző Jacket is megidézi.

Elsőként a nyugat-indiai származású Shahara Hasan rendőrnőt (Amaka Okafor) ismerjük meg a jelenben, 2023-ban, aki egy tüntetésen figyel fel egy gyanúsan viselkedő ázsiai származású srácra, akinél megvillan egy pisztoly is. Üldözni kezdi, és így jut Whitechapelben a Longharvest Lane-re, és így bukkan rá egy meztelen férfi holttestére lőtt sebbel az arcán, aki mellett ott áll az üldözött srác, aki ugyan nem lehetett a gyilkos, de valami köze van az ügyhöz. Visszaugrunk az időben 1941-be, és megismerjük a zsidó származású Charles Whiteman nyomozót (Jacob Fortune-Lloyd), akit valakik zsarolnak, és arra kényszerítik, hogy elvigyen egy holttestet – nyilván ugyanazt a hullát – London egy másik negyedébe. Csakhogy megindul a német bombázás, és Whiteman nem jut el a céljáig. Megyünk tovább vissza az időben, 1890-be, ahol a keménykalapos Alfred Hillinghead (Kyle Soller) talál rá a hullára az akkor épp a melegek lakta utcában, majd a boncolás után mindhárom nyomozó ugyanazzal a furcsa ténnyel szembesül: miközben az áldozat fején nincs kimeneti seb, nincs meg a halált okozó golyó sem.

És eddig minden rendben is volt, nem véletlenül áll a Testek jelenleg az első helyen áll, a legnézettebb sorozatok közül. Izgalmas felütés, jók a karakterek, különösen Hasan alakja, de a kétes erkölcsű Whiteman is rejtély, és pont annyit tudtunk meg, hogy izgalmassá váljon - de az egészet hazavágták. Az első epizód legvégén ugyanis megismerjük a jövőt:

2053-at, amikor az emberek rettenetes bilifrizurát viselnek,

és ahol Iris Mapplewood (Shira Haas) is rátalál a hullára, ami hirtelen megmozdul! Innentől kezdve csak lefelé megyünk és minden bénán néz ki, beleértve Stephen Graham vibráló hologram képét a falon. Nem Grahammal van a bajom, őt mindenben imádom – ő volt a balfék Tommy annak idején a Blöffben -, hanem azzal, hogy minden gagyi. Ha az ember a jövőben játszódó történetet készít, találja ki, milyen lesz az a jövő, építse fel, valósítsa meg: itt csak alibizés megy, amiből arra is következtethetünk, hogy hasonló történik a cselekménnyel is.

A dologban az a furcsa, hogy mindezt nem a semmiből kellett volna megteremteni, hiszen volt referencia: a minisorozat Si Spencer által jegyzett képregénye alapján készült. Hamar ki is derül. hogy amíg három, más-más időben párhuzamosan futó cselekményszál még pont elfér egy-egy epizódban, a gagyi jövőbeli rész már nem. Pedig ez kéne, hogy mindent megmagyarázzon, és

ez irányít mindent, ami a múltban történik, így extra jelentősége van,

de ez a lehető legkevésbé nézhető. Innen talán már kitalálható, hogy a történetben az időutazásnak is szerepe van, ami már annyira elhasznált műfaji fordulat, hogy csakis akkor hasznos és élvezhető, ha jól és/vagy újszerűen csinálják. Itt éppen csak elmegy, amit látunk, de egy ponton túl már olyan zsúfolttá válik a cselekmény, hogy nehéz követni, hogy milyen múlt- vagy jövőbeli változás milyen következményekkel jár, kinek hogyan változott meg az élete és pontosan mi is a helyzet a néha még él ő halott férfival.

Nyilván tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az időutazáson túl bizonyos karakterek nem csak mozognak az időben, de fiatal vagy öregebb verziójuk is több idővonalban szerepel, és ettől fogva nem csak az a gond, hogy tudjuk-e követni mindazt, ami történik, hanem az is, hogy AKARJUK-E követni.

Ez pedig jókora visszaesés a nagyon is ígéretes kezdéshez képest,

ahol olyan embereket ismertünk meg, akikre érdemes volt figyelni, akiknek volt háttértörténete és egyénisége – és akiket a végén már csak ide-oda rángatnak és olyan jelentőséggel ruháznak fel, ami az elején egyáltalán nem volt benne a pakliban. A sorozat sokkal nézhetőbb és élvezhetőbb volt akkor, amikor a készítői még az egyszerűségre törekedtek és működött az alapötlet, amit aztán annyira túlbonyolítottak, hogy azt rossz nézni.

Ja, és a Whitechapel szál Hasfelmetszó Jackkel teljesen kamu, pedig a rejtélyes sorozatgyilkos pont akkor volt aktív, amikor Hillinghead

Értékelés: 5/10