A legtöbb kriminek, akciófilmnek és/vagy thrillernek megvan a maga alapvető szerkezete. A főhős valamiért bajba kerül, megpróbál kikeveredni ebből a bajból, majd bosszút áll azokon, akik ezt a „kellemetlenséget” okozták. Lehet közben csavarni a dolgot, eljátszani a különböző műfajokkal, hangvételt váltani menet közben vagy belepiszkálni az idősíkokba, de a lényeg mindig megmarad, akárcsak az arányok ebben a hármas felosztásban. A Netflix nézettségi listáját egy ideig vezető Ad Vitam készítői sem amatőrök, ismerik a szakma alapjait, de

valamiért úgy döntöttek, hogy másként mesélik el ezt a történetet.

Hogy mi állt a döntés mögött, arra még tippelni fogok, de érdemes figyelni az arányokra.

Franck Larareff (Guillaume Canet) ipari alpinista, aki műemléképületeken dolgozik Párizsban – ha valakinek ismerős a Sacré Cœur-bazilika neve, hát ott. Csakhogy munka közben valaki elvágja a rögzítő kötelet, és majdnem meghal, de hamar kiderül, hogy ez nem az első eset. Fenyegetik, a lakásukba már másodszorra törnek be, ami már terhes feleségének (Stéphane Caillard) is gyanús. Aztán harmadszorra is betörnek, úgy, hogy ők is otthon vannak, és bár Franck elszántan harcol, legyűrik, a feleségét pedig elhurcolják. Ezzel kevesebb mint 15 perc telik el, majd lassan megismerjük, mit is keresnek a maszkos férfiak. Az is kiderül, hogy Franck a csendőrség elit kommandós egységében szolgált, és egy bevetés során tűzharcba keveredett, miközben meghalt az egyik bajtársa. A tettesek nem sima bűnözők voltak, ahogy azt a rendőrség állította, és erre a férfinak bizonyítéka is van, amit gondosan elrejtett.   

Az, ha valamit utólag magyaráznak el, bevett gyakorlat. Menet közben fejtik ki a részleteket, közben derülnek ki az indítékok, de itt nem csak erről van szó. Hosszan, bántóan hosszan ismerjük meg Franck korábbi életét, az egységet, amiben szolgált, a kiképzést, a bajtársait, azt, mit csináltak munka után, hogyan buliztak, és azt is, hogyan jött össze szerelmével, aki ugyanitt szolgált.

és az is, miért olyan profi hősünk a magasban, de ezt elmondhatták volna egy nyolc-tíz perces flashbackben is. Ez itt pontosan háromnegyed órát vesz el, ami közben a csendőrök piknikeznek, jókat dumálnak, ugratják egymást, aminek a nagy része holtidő. Nem viszi előre a cselekményt, nem hozza közelebb hozzánk a szereplőket, nem csinál semmit, csak vesztegeti az időnket.

Igen, a francia filmeseknek van egy rendőrfetisizmusa, sehol nem készül annyi zsarufilm, mint Franciaországban, ahol erre külön műfaji megjelölés is van, policier! Ezeknek alapvető alkotóeleme a bajtársiasság érzékeltetése, és ez történik itt is. Csak tízszeresére nyújtva, teljesen feleslegesen. 5 perc alatt egy kevésbé rutinos rendező is képes érzékeltetni, hogy ezek a srácok bírják egymást, itt majdnem 40 perc megy el erre – nagyjából öt perc megy arra, miért is van bajban hősünk -, te meg, kedves néző, ott ülsz, és vagy halálra unod magad, vagy felhúzod magad, esetleg kimész a konyhába csinálni magadnak valami kaját. A történet teljesen lelassul,

majd az utolsó 30 percre úgy döntenek, legyen egy befejezés, de akkorra már elúszott ez a hajó. Vagyis adott kevesebb mint 15  perc felvezetés úgy fél perc akcióval, 45 perc visszaemlékezés - úgy 10 másodperc akcióval, és végül alig 30 perc rendes játékidő. Ez egy botrányos arány, akárhogy is nézzük.

Ez van rengeteg Netflix filmmel, adott egy ígéretesen hangzó történet, egy jól összevágott előzetes és néhány jó név, amire aztán ráharapunk, el is kezdjük nézni a filmet, aztán a felénél vagy még korábban otthagyjuk. Ez viszont elég egy listás helyezéshez, ami jó kis öngerjesztő folyamat, mert mások viszont azért nézik meg, mert jól szerepel a nézettségi listán. A jó név jelen esetben Guillaume Canet, aki nagyon hasonlít Patrick Dempsey-re, csak jobb színész nála, és rendezőként is sikeres (Apró kis hazugságok, Vérkötelék, Együtt megyünk). Canet nagyon is „nézhető” színész, én részben miatta választottam a filmet, és most is jó, csak hát egyrészt nincs sok eljátszanivalója, még a szájába adott mondatokban sincs semmi eredeti,

a film vége pedig egyszerűen röhejes.

Nem akarunk spoilerezni, de én ilyen idétlen akciójeleneteket véresen komoly filmben még nem láttam, és ahogy Franck a görcsösen vigyorgó főgonosszal (Johan Heldenbergh) leszámol, azt tanítani lehetne – mármint azért, hogy így ne vágjunk haza egy egész jól induló krimit.

Az Ad Vitam cím egyébként nagyjából azt jelenti, egy életre, feltehetőleg arra utalva, hogy aki egyszer zsaru lesz, az mindig is az marad, de csak tippelek, és amúgy is tök mindegy azok után, amit itt lezavarnak.

Értékelés: 5/10