Ha öt évvel ezelőtt mutatnak be egy sorozatot, amiben az intelligens robotok olyan természetes tartozékai a háztartásoknak, mint a porszívógépek, akkor a sci-fi műfaja ellen beoltott nézők automatikusan kicsekkolnak. Ma viszont, amikor már a budapesti plázák egy részében is robotok sürgölődnek a food courtokon, szélesebb közönséget is megszólíthatnak a hasonló történetek. Pláne, ha közben a sorozat világa nem a Szárnyas fejvadászt vagy Az ötödik elemet idézi, hanem a mi világunkat is.

Ilyen az Apple TV és az A24 közös produkciója, a Sunny is, amelyben nincsenek repülő autók, sőt még neonfényes hi-tech épületek sem, pedig utóbbi akár indokolt is lehetne, a helyszín ugyanis Japán, közelebbről Kiotó. Itt él az amerikai Suzie, aki az első részben felfoghatatlan hírt kap. Férje, Masa és kisfia egy repülőgép-szerencsétlenség áldozta lett. A holttestüket még nem találták meg, de valószínűtlen, hogy túlélték volna. Suzie a gyászmunkát illetően még a harag fázisában tart, amikor kiderül, hogy a többi eltűnt utassal ellentétben Masa telefonja kicsöng. Ha ez nem lenne elég gyanús, a nő lakására egy csomag érkezik: egy mesterséges intelligenciával vezérelt robotot kap, amelyet állítólag a férje tervezett, külön a felesége számára. Suzie irtózik a Sunny névre keresztelt gépi segítőtől, de hiába próbál megszabadulni tőle, a robot nem tágít. A második részben már együtt nyomoznak Masa múltja után, és megtudják többek közt, hogy a férfi nem pont az volt, akinek mondta magát. A hivatalos verzió szerint hűtőszekrényeket tervezett, de valójában egy szupertitkos projekten dolgozott a robotrészlegen, és az sem zárható ki, hogy neki is köze volt ahhoz az incidenshez, amelyben egy robot végzett a gazdájával.

Aki a mellékelt szinopszis alapján egy sci-fibe oltott neo-noir krimit képzel el, az csak részben jár jó nyomon. Katie Robbins showrunner valóban egy klasszikus műfaji történetet mesél el Colin O'Sullivan regénye nyomán, csak a szokottnál ráérősebb tempóban. Nemcsak az érdekli, hogy miként göngyölíti fel Suzie a rejtélyt, de a helyzet drámaiságát is próbálja érzékeltetni. Hitelesen mutatja be a gyászmunkát, a Rashida Jones által alakított főszereplő fájdalma átélhető, és a flashbackekből az is kiderül, hogyan ismerkedett meg a férjével, és mit jelentett számára a családja. Ugyanolyan izgalmas Sunny „karaktere” is, és az esetében nem túlzás ezt a szót használni. Hála az animált „arcának” és az érzelemdús emberi hangjának, saját személyisége van, és nemcsak elvégzi a rábízott feladatokat, de képes empátiát mutatni, vagy akár szarkasztikus megjegyzéseket tenni. Kedvessége, vidámsága ellenére mégis van valami fenyegető a jelenlétében, és ez kettősség kellemes feszültséget ad a sorozatnak.

Az első négy epizód alapján még lehetetlen megjósolni, hová fog kifutni a történet, és hogy utólag, ha helyre kerül minden kirakós, ugyanolyan kaotikusnak tűnik-e majd a krimiszál, mint most, majdnem féltávnál. Helyenként ugyanis kifejezetten nehéz eligazodni a sok új név és arc között, mintha arra bazíroztak volna az alkotók, hogy a nézők jegyzetfüzettel ülnek le a tévé elé. Azok a figurák pedig, akik – a jelek szerint – a háttérből mozgatják a szálakat, egyelőre csak annyira tűnnek izgalmasnak, mint egy B-kategóriás jakuzafilm mellékgonoszai.

Ami biztos, hogy már egyedül Rashida Jones miatt érdemes esélyt adni a sorozatnak. A most 48 éves színésznőnek voltak emlékezetes szitkomszerepei (The Office, Városfejlesztési osztály), sőt saját komédiasorozata is (Angie Tribeca - A törvény nemében), és kapott filmes főszerepet is (Spancserek), de a Sunnyból kiderül, hogy a drámai vénája is ugyanolyan erős, és

nélküle ez a sorozat valószínűleg nem is működne.