Szembeszállni a szörnyeteggel

Súlyos témát dolgoz fel a Phoenix Rising című dokumentumfilm: a Marilyn Manson által Evan Rachel Wood ellen elkövetett sorozatos bántalmazást. Amy Berg rendező pedig megmutatja, hogyan kell mindezt hibátlanul filmre vinni.

2021 február elején hatalmas port kavart, hogy Evan Rachel Wood színésznő, a Tizenhárom, A pankrátor, a Mildred Pierce, A hatalom árnyékában és a Westworld sztárja Marilyn Manson személyében egy Instagram-bejegyzésben

megnevezte azt a bántalmazóját, akiről korábban is többször beszélt már név nélkül, és aki állítása szerint hosszú időn át a legsötétebb terrorban tartotta.

Addigra Wood már évek óta tevékenykedett aktivistaként (társaival együtt azon munkálkodott, sikerrel, hogy Kalifornia államban megemeljék a családon belüli erőszak bűntettének elévülési idejét – ez végül az addigi három helyett öt év lett), idén január közepén pedig az szólt nagyot, hogy kiderült: egy közel kétéves forgatás eredményeként titokban elkészült egy dokumentumfilm a sztár aktivista tevékenységéről.

Forrás: HBO Max


Azt már ennyiből is össze lehet rakni, hogy Wood aktivistáskodását korábbi áldozattá válása motiválta, így mindenki azt várta, hogy a Phoenix Rising (Phoenix Actnek hívják a színésznő által a törvénymódosítás miatt létrehozott mozgalmat, ami egyúttal utalás a feltámadó főnixmadárra) a Manson-botrányról szól majd. A rendező, Amy Berg viszont lehűtötte a kedélyeket, mondván, hogy a film nem Marilyn Mansonról és a világáról mesél, hanem ez egy Erin Brockovich-sztori, egyúttal egy igen bensőséges portré Evanről.

Berg kétrészes dokumentumfilmjét végignézve kijelenthető, hogy mindkét oldalnak igaza van, hiszen a Phoenix Rising nagyon is Mansonról szól: szinte nincs is olyan perce a 155-ből, amelyben ne hangzana e a neve. Evan Rachel Wood ugyanis részletesen elmeséli nemcsak megismerkedésük történetét, de azt is, hogyan hálózta be, manipulálta, majd bántalmazta (kínzások, alvásmegvonás, éheztetés, megbillogozás, fenyegetés, zaklatás, nemi erőszak stb.) a férfi éveken át.

Érthető ugyanakkor, hogy Berg nem akarta mindössze erre redukálva prezentálni a munkáját, hiszen a mű annyival több, komplexebb és összetettebb ennél.

Forrás: HBO Max


A két (egy másfél és egy egy és negyedórás) részre osztott filmből a gyerekkorától kezdve ismerjük meg Woodot – aki persze már nem ismeretlen a néző számára, hiszen gyerekszínészként is többször láthattuk (például az Átkozott boszorkákban vagy a Pszichozsaruban),

majd amióta 16 évesen befutott a Tizenhárommal, szinte folyamatosan a látóterünkben van, a fentebb már említett filmekkel és sorozatokkal.

A doku viszont megpróbál felrajzolni egy olyan családi hátteret, amelyből többé-kevésbé visszafejthető, mi kergette Woodot a szexragadozó Manson karjaiba. Berg a színésznő és egész családja (szintén színész édesanyja, színpadi színész és színházvezető édesapja és nála három évvel idősebb bátyja) hathatós közreműködésével okokat keres és talál, és egy komplett kórképet rajzol fel a későbbi sztárról, aki nagyon naivan és tapasztalatlanul, egyszülős családból érkezve, apjától és bátyjától elszakítva, a hirtelen jött hírnévtől összezavarodva, még tinédzserként ismerkedett össze a botrányhős énekessel.

Forrás: HBO Max


Főleg az példaszerű, ahogy a rendező egészen pontosan kijelöli azt a rossz mintát, ami súlyos hatással lehetett Wood érzelmi és pszichoszexuális fejődésére (a sztár szülei nemcsak folyamatosan veszekedtek gyerekkorában, de amikor a kislány megpróbált közbelépni, azzal nyugtatták, hogy azért kiabálnak egymással, mert szeretik egymást), anélkül, hogy bárkit is hibáztatna az érintettek közül. Ehhez hasonlóan példás, amilyen tudatossággal és érettséggel Amy Berg a potenciálisan játszi könnyedséggel bulvárba hajló témát kezeli.

Amilyen szenzációhajhász és egydimenziós módon közelített a két korábbi, szintén HBO-s dokuszéria, a Neverland elhagyása és az Allen v. Farrow a hasonlóan kényes kérdéshez,

olyan intelligens Berg témakezelése.

Egyrészt csak fokozatosan tárja fel azokat a szörnyűségeket, amelyeket Manson Wooddal tett, nem zúdítja egyből a néző nyakába, így sokkoló helyett elképesztően megrázóak lesznek azok a pillanatok, amikor a színésznő ismerteti a borzalmakat.

Forrás: HBO Max

 

Másrészt az alkotó és Wood nem állnak meg a rettenetes beszámolónál, hanem nagyon részletesen bemutatják azt a folyamatot, ahogy a sztár megpróbálja feldolgozni a vele történteket: ennek pedig szerves része a már említett, igen hatásos aktivista tevékenysége. Így a színésznő áldozati szerep helyett azonnal példaképként állhat a nézők elé – és nem utolsósorban azon sorstársai elé, akik hasonló traumákkal küzdenek. Az a mód, ahogyan Evan Rachel Wood irányt mutat a gyászfolyamathoz, a továbblépéshez és a poszttraumás stressz szindrómától való megszabaduláshoz, olyan fokon megemeli a filmet, hogy a Phoenix Rising ennek köszönhetően sokszorosan túlmutat önmagán.

És akkor az már csak hab a tortán, hogy Berg emellett azon a szinten is elemeli a filmjét, hogy költői elemeket is rak bele.

Láthatunk például több animációs betétet, amelyek főleg a Wood gyerekek kiskori hányattatásait illusztrálják szemléletesen, később viszont átfordulnak egy, a teljes filmen végigvezetett Alice Csodaországban-metaforába, amelyben a figurával fizikai hasonlóságot is mutató Evan Rachel Wood lesz Alice, és ami

impresszív és fenyegető formában fejezi ki a Manson „Csodaországába” tévedő riadt kislány félelmetes útját.

A Phoenix Rising minden egyes képkockájából süt, hogy az alkotója nagyon okos, és nagyon pontosan tudja, mit akar.

Amy Berg számos rendezés áll mögötte (Deliver Us from Evil, Janis – A Janis Joplin-sztori, Az Adnan Syed-ügy stb.), így hétpróbás dokumentumfilmesnek számít – intelligenciája mellett viszont megvan szerencsére a megfelelő érzékenysége is. Nemcsak azt tudja, mikor kell inkább levenni a hangot a képekről (nagyon hatásossá válik emiatt az a képsor, amikor Wood az FBI előtt tesz tanúvallomást, de nem halljuk a szavait, csak némajátékként látjuk a mozdulatait, ahogy bemutatja, mi mindent tett vele Manson), de azt is, mikor kell vagy nem kell megmutatni valamit/valakit (a színésznő folyamatosan emlegeti a kisfiát, akit viszont igen tapintatosan csak akkor vesz a kamera, amikor már elkerülhetetlen, és akkor is kitakarják az arcát). Ezenkívül még az arány- és ritmusérzéke is nagyon jó, így filmjének tökéletes lesz a csúcspontja:

olyan, ami úgy is megráz, hogy pontosan tudjuk, hogy ez fog történni, és amelynek katarzisa elfeledteti velünk mindazt a rettenetet, amit korábban meg kellett hallgatnunk.