Jimmy Keene igazán szimpatikus fiú: ugyan nagybani kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik, nem az a szokásos rossz arcú, kegyetlen drogdealer, akit első hallásra elképzelnénk – embereit óvja és szereti, üzleti partnereit a végsőkig tiszteli és kifejezetten empatikusan viszonyul hozzájuk. Így már-már megsajnáljuk, amikor az FBI lecsap rá, és mivel nemcsak rengeteg kábszert találnak nála, hanem pár AK-47-est is, a várható öt év helyett a bírósági ítélet szerint tíz évet kell fogházban töltenie.

Mivel a srácnak nagyon jó a kapcsolatteremtő képessége, és tényleg mindenkivel rendkívül jól kijön, a börtönben is viszonylag kényelmes körülményeket biztosít magának.

így az ügyészséget bevonva egyezséget ajánl Jimmynek. A déli államokban tevékenykedő seriffiroda nyomozói elkaptak ugyanis egy férfit, akiről azt gondolják, minimum 14 lányt és fiatal nőt ölt meg.

Mivel az illető, Larry Hall ártalmatlan idiótának tetteti magát, és egyrészt visszavonja a vallomását, másrészt nem árulja el, hova rejtette a holttesteket, Jimmyt akarják rávenni, menjen bele, hogy átszállítják a Hall átmeneti otthonául szolgáló szigorított fegyházba, ahol a fiú majd jól kiszedi az elvetemült szexragadozóból rettenetes gyilkosságainak részleteit, hogy rémtetteiért valóban el lehessen ítélni. Amennyiben sikerrel jár, azonnal törlik a büntetését.

A főhősnek tett ajánlat azonban csak elsőre hangzik visszautasíthatatlannak,

hiszen a szóban forgó intézmény tele van elmebeteg bűnözőkkel, szóval nagyon komolyan benne van a pakliban, hogy Jimmy a legrosszabb esetben nem éli túl a küldetést – az pedig még a jobb szcenáriók közé tartozik, hogy önvédelemből úgy megsebesít valakit, hogy plusz éveket raknak az alapbüntetéséhez.

James Keene Hillel Levinnel közösen írt memoárja, az In With The Devil: A Fallen Hero, A Serial Killer, and A Dangerous Bargain for Redemption alapján az Apple TV+-nak készült hatrészes szériának nem kisebb név a kreátora, mint Dennis Lehane, akit a bűnügyi regények szerelmeseinek nem kell bemutatni, de a film- és sorozatrajongók is jól ismerik a nevét. Olyan thrillerek készültek ugyanis a munkái alapján, mint

A kritika írásakor a Fekete madárnak két epizódja volt elérhető (a harmadik július 15-én érkezik), de már ennyi alapján egyértelmű, mi ragadta meg Lehane-t James Keene sztorijában. A szerzőt mindig is nagyon izgatta a család és a bűn kapcsolata, azaz a bűncselekmények családba ágyazottsága, és itt mind a főhős, mind a sorozatgyilkos részéről elég gazdag háttértörténetet kapunk (Jimmy annak ellenére lett nagypályás bűnöző, hogy apja rendőr, Hallt pedig még egyelőre csak sejtetett, de aszimmetrikusnak tűnő viszony köti az ikertestvéréhez, aki meglepő módon szöges ellentéte a mindenki által megvetett, kitaszított csodabogárnak).

A két férfit pedig két kitűnő, talán némileg alábecsült színész formálja meg. A központi karakter szerepében azt a Taron Egertont láthatjuk, aki a Kingsman-filmekkel hívta fel magára a figyelmet, és ezúttal is nagyon jól hozza az alapvetően szimpatikus, de azért kissé gátlástalan és nem kicsit pökhendi figurát. Larry Hallt pedig Paul Walter Hauser alakítja, aki eddig a legnagyobbat a Richard Jewell balladája címszereplőjeként játszotta, de mindig is nagyon jó volt a gonosz vagy legalábbis gonosznak kikiáltott antihősök megjelenítésében (lásd még Én, Tonya, Csuklyások: BlacKkKlansman, Szörnyella).

akiket egyelőre elsősorban kihallgatószobák közegében ismerhettünk meg (Jimmynek például még ebben az ingerszegény környezetben is egyre inkább megmutatkozik a sebezhetősége, Hallról pedig egyelőre lehetetlen eldönteni, hogy egy csőbe húzott, megzavarodott szerencsétlennel vagy egy velejéig gonosz kéjgyilkossal állunk szemben).

A színészi alakítást és a cselekménybonyolítást egyaránt jól megalapozza, hogy a Fekete madárnak minden része egyórás, így az alkotóknak és a színészeknek is van idejük kifejteni a mondandójukat, illetve kibontani a karaktereket. Lehane sorozata nagyon jól van felépítve: remekül él például a késleltetés eszközével, hiszen a hatórányi játékidőből már két óra eltelt,

és még mindig nem következett be, amire minden néző a leginkább vár: Jimmy és Hall nagy találkozására.

És ebből a szempontból nagyon jó a második epizód befejezése – miután sor kerül a főhős első közös étkezésére a többi rabbal, amikor is az étkezdében lehetősége lenne becserkészni a sorozatgyilkost, az nem jelenik meg, mivel karbantartói munkát végez (amit Jimmy ebédlőbeli jelenetével párhuzamosan vágva mutatnak be aprólékosan, így a néző az utolsó pillanatig azt hiheti, hogy Hall mégis időben végez a melóval, és a két figura találkozhat).

A cselekményt pedig a legjobb pillanatban vágják el: a két férfi az esti takarodó után a cellája rácsain kinézve elvileg láthatja a másikat, vagy legalábbis érezhetik egymás jelenlétét, de igazi találkozásukra majd csak a harmadik részben kerül sor. De ezen kívül is van mit várni a Fekete madár további epizódjaitól, mivel Jimmy és az őt letartóztató FBI-os nő, egyúttal jelenlegi kapcsolattartója viszonya is tartogathat még meglepetéseket, ahogy

szomorú, de élmény figyelni a május végén elhunyt Ray Liottát is a főhős súlyos beteg apjának szerepében

(a szintén súlyos beteg színésznek ez volt az egyik utolsó munkája). És akkor az olyan finomságok megléte már tényleg csak hab a tortán, hogy Lehane és alkotótársai (például a Bikanyak és a Piszkos pénz révén ismert belga rendező, Michaël R. Roskam) még a szimbólumokra is odafigyeltek, és Jimmy találkozóira a törvény embereivel rendre egy orvosi helyiségben került sor:

de hogy elhozza-e a gyógyírt az egészségügyi szobában megkötött alku, az majd csak a széria augusztus 5-i fináléjakor derül ki. Nehéz lesz kivárni!