Sok mindennel lehet vádolni David Benioff és Dan Weiss alkotópárosát, de azzal biztos nem, hogy félnének a kihívásoktól. Nem sok mindenkiben lett volna meg a bátorság ahhoz, hogy megpróbálja adaptálni George R. R. Martin brutálisan sűrű regényfolyamát, éppen egy olyan periódusban, amikor nem trendi a tévés fantasy műfaja. A Trónok harca ehhez képest óriási siker lett, nézettségi rekordokat döntögetett, és ma már modern klasszikusként emlékeznénk rá, ha az utolsó évadokra is tudták volna tartani a színvonalat.

A csalódást keltő befejezés nem jelentett törést Benioff és Weiss karrierjében, helyette átigazoltak az HBO-tól a Netflixhez, ahol mertek megint nagyot álmodni. A rutinjukra alapozva készíthettek volna egy újabb fantasyt, de inkább egy másik műfajt választottak, és Cixin Liu népszerű – többek között George R. R. Martin által is körberajongott –, de sokak által adaptálhatatlannak tartott sci-fi regénytrilógiáját akarták feldolgozni.

És sikerült is a tervük, abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy a Netflix még 2020 szeptemberében rábólintott az ötletre, majd közel négy évvel később felkerült a nyolcrészes első évad a platformra.

Hogy nem lesz akkora kulturális jelenség a sorozatból, mint a Trónok harcából, az már most borítékolható, cserébe kudarcnak sem lehet nevezni.

Ha mint adaptációt nézzük, Benioff, Weis és a harmadik kreátor, Alexander Woo elvégezték rendesen a házi feladatukat. Egy több idősíkon játszódó, a részecske- és a kvantumfizika fajsúlyos kérdéseit érintő hard sci-fi regény netflixes sorozatverziójától az a minimum elvárás, hogy a nézők jegyzetfüzet és a Wikipédia használata nélkül is követni tudják az eseményeket. A 3-test-probléma maximálisan teljesíti ezt a kihívást, tényleg nehéz elveszíteni benne a fonalat, mert a kulcsfogalmakat többször is elmagyarázzák egymásnak a szereplők, és ezáltal nekünk is.

A nézői bevonódást segíti az is, hogy ahogy a Trónok harca sem egyből a fantasy legmesésebb elemeivel nyitott, úgy A 3-test-probléma sem a kvantum-összefonódás boncolgatásával, hanem noir hangulatú krimiként kezdődik. A sztori szerint miközben a részecskegyorsítók világszerte egyik pillanatról a másikra valószínűtlen kísérleti eredményeket produkálnak, több tudós is öngyilkos lesz. A rejtélyes halálesetek ügyében Da Shi, a Benedict Wong által alakított egykori titkos ügynök kezd nyomozni a 2024-es Londonban, és így kerülnek képbe az „oxfordi ötök”, egy fiatal tudósokból álló baráti társaság. A nanotechnológia úttörője, Auggie Salazar (Eiza González), kollégája, Csin Cseng (Jess Hong),  Will Downing fizikatanár (Alex Sharp), a legjobb barátja, Saul Durand (Jovan Adepo) és a fizikát az élelmiszeriparra cserélő Jack Rooney (John Bradley) együtt próbálnak rájönni, hogy tudóstársuk, Vera Ye miért végzett magával. Képbe kerül egy, illetve több rejtélyes VR-sisak is, ezeket a halott tudósok mellett találják meg, de az ismeretlen feladó Csengnek és Rooney-nak is küld belőle egy-egy darabot.

A múltbéli szálon, amely egészen a jelen Londonjáig vezet, a fiatal Je Ven-csiét ismerjük meg, aki a kínai kulturális forradalom idején kénytelen végignézni, ahogy agyonverik fizikatanár apját, majd rendszeridegen elemként őt is bebörtönzik. Az asztrofizikus nő szakértelmére azonban szüksége van a rezsimnek, ezért később egy katonai bázisra küldik, ahol végül hoz egy, a komplett emberiség sorsára kiható végzetes döntést.

Ez az epizód a regényben is hasonlóképpen zajlik le, ahogy a jelenbéli események lényegét sem változtatták meg a szériában, éppen „csak” áthelyezték a sztorit Kínából Angliába, és a karaktereket is átdolgozták. Nemcsak az a különbség, hogy Ven-csie-t és a latin-amerikai Auggie-t leszámítva britek a főszereplők, de vannak, akiket több regénykarakterből gyúrtak össze. Egy film- vagy sorozatadaptáció esetében ez nem egy szokatlan eljárás, sőt a sűrítés igénye miatt sok esetben elkerülhetetlen. Azon ugyanakkor már lehet vitatkozni, hogy feltétlenül szükség volt-e a kulcsszereplőket egy városba, sőt egy baráti társaságba terelni, így ugyanis a történet globalitása kevésbé érződik, cserébe az indokoltnál talán nagyobb hangsúlyt kap a köztük lévő magánéleti dinamika az évad második felében. Cixin Liu regényciklusát viszont szokás azzal a kritikával illetni, hogy a hard sci-fi koncepciók izgalmasabbak benne, mint a karakterek, úgyhogy némi jóindulattal akár azt is mondhatjuk, hogy Benioffék ezt a csapdát akarták elkerülni, amikor [első probléma]

túlságosan is jóbarátokosították az alaphelyzetet.

Az a döntésük viszont már nehezebben védhető, hogy rohamtempóban szaladnak át a könyv eseményein [második probléma] – sőt, már a második és a harmadik regényből is vesznek át sztorielemeket. A Trónok harca sikerében annak idején komoly szerepet játszott, hogy a néző bőven kapott rá időt, hogy együtt járja be Westerost a karakterekkel, így meg tudta szeretni vagy gyűlölni őket, és ennek köszönhetően a drámai kulcspillanatokat is sokkal intenzívebben élte meg. A 3-test-probléma (a sorozat, nem a könyv) ehhez képest olyan zanzásított stílusban pörgeti a sztorit, hogy esély sincs rá, hogy a szereplők jellemző archetípusok helyett hús-vér figurákká váljanak.

A nézőbevonódás szempontjából nem szerencsés az sem, hogy a kreátorok meg sem próbálnak zsonglőrködni a rejtélyekkel, mert bár izgalmasnál izgalmasabb kérdéseket vet fel a sorozat, de ezekre szinte egyből válaszokat is ad [harmadik probléma]. Nyilván nem a Lost lenne a követendő példa, ahol J. J. Abramsék pofátlanul habosították a semmit, és nyilvánvalóan végigkamuzták és improvizálták a hat évadot, azt viszont jól érezték, hogy a titok olyan mágnes, amivel meg lehet fogni a közönséget. Ha A 3-test-probléma alkotói – vagy a Netflix fejesei –, nem döntenek úgy, hogy egy ennyire komplex és fordulatos, és ilyen sok karaktert mozgató történet elmeséléséhez elég egyetlen, nyolc epizódból álló évad, akkor talán nem éreztek volna rá késztetést, hogy bedobják az újabb és újabb poénokat, miközben a közönség még az előzőt sem tapsolta meg. (Más kérdés, hogy eleve esélytelen a Lostot vagy a Trónok harcát övező nézői diskurzusokhoz hasonlót kiprovokálni, ha heti bontás helyett egyből felkerül az összes epizód a Netflixre.)

A 3-test-probléma ezzel együtt is működik, pláne azok számára, akik nem olvasták a trilógiát. Egyrészt

Cixin Liu ötleteinek zsenialitása még az adaptáció gyengébb pillanatain is átsugárzik,

másrészt azért Benioffék sem tegnap kezdték a szakmát. A Trónok harca óta tudjuk, hogy ha valamihez, akkor a castinghoz nagyon értenek, és most is majdnem minden döntésük kifizetődik. Tény, hogy a legtöbb karakterükre ráférne még egy plusz dimenzió, de olyan színészeket választanak, akik képesek a típusfigurákat is izgalmassá tenni – mint például Liam Cunningham (aki a teszetosza Ser Davos ellentétét hozza tökéletesen), a szektavezérszerű figurát alakító Jonathan Pryce (aki a Főveréb jelenkori verzióját hozza tökéletesen), a kvázi főszereplővé előlépő Jess Hong vagy a rejtélyes Tatianát játszó, magnetikus kisugárzású Marlo Kelly. Egyedül Eiza González tévedés, a játéka alapján ő maga sem hiszi el, hogy a karaktere egy tudós.

Ami a látványt illeti, sikerült legalább egy szinttel a streamingátlag fölé lőni, a CGI sem szúrja látványosan a szemünket, és minden részre jut legalább egy olyan izgalmas beállítás vagy erőteljes momentum, amire később is emlékezhetünk. Ebből a szempontból az ötödik, Ítéletnap című epizód a csúcs, amely nemcsak a dramaturgiát vagy a feszültségfokozását tekintve hibátlan, de van benne egy olyan szekvencia is, amihez képest a Trónok harca hírhedt Vörös násza csak egy kellemes délutáni piknik. Többek közt a hasonló momentumok miatt is érdemes várni a második évadot, mert a java – papíron – még csak ezután jön.