Nicolas Winding Refn a Drive - Gázt! révén lett befutott rendező, bár sokan korábban is zseniként tekintettek rá, hogy most egy Netflix sorozatban mutassa be, mit tud, és azt is, mi hiányzik belőle.
A dán Nicolas Winding Refn európai művészfilmesként már azelőtt is ismert volt, mielőtt Amerikába ment, hogy megcsinálja Ryan Goslinggal a Drive - Gázt! című kultuszfilmet. A Pusher trilógia Koppenhága alvilágának legsötétebb bugyraiba vitt el minket – nálunk az Elátkozott város címen mentek a filmek -, és ide tér vissza Winding Refn sok évnyi amerikai munka után, hogy megmutassa, milyen szépen mutat a neonfény a mocsokban, és miként lehet ragyogó stílusérzékkel eladni egy banálisan zavaros történetet. A Koppenhágai cowboy a tökéletesen felépített blöff, de simán elhiszem azt is, hogy készítője nem is blöffnek szánta.
A vékony, aprótermetű Miút (Angela Bundalovic) egy albán-szerb strici családjában látjuk először, akik azért vették meg, mert a lány szerencsehozó. Csakhogy nem hoz szerencsét, és amikor a főnök nővére nem esik teherbe, lefokozzák prostinak. Miu megszökik, találkozik egy kínai nővel, akin keresztül eljut egy kínai gengszterfőnökhöz, majd, hogy egy tartozást ledolgozzon, drogot árul Koppenhágában, míg ki nem robban egy bandaháború, Miu pedig feléget minden hidat maga mögött. Miu tényleg szerencsét hoz – vagy az ellenkezőjét, ahogy azt egy dekadens arisztokrata sorozatgyilkos (Andreas Lykke Jørgensen) is megtapasztalja, aki talán vámpír, de az biztos, hogy nagyon régóta él már, ahogy harcművészetekben jártas hősnőnk sem biztos, hogy emberi lény. Talán a bosszú angyala ő…
A hatrészes, a Netflix gyártásában készült sorozat jellegzetesen az a munka, amelynek szinte képtelenség összefoglalni a cselekményét, mert annyira nem következnek egymásból a dolgok. Ott van például az ügyvédként dolgozó szerb maffiózó, Miloslav (Zlatko Burić) – ő visszatérő szereplő a Pusher filmekből -, akinek a szerepét még a sorozat végére sem sikerül tisztázni, csak annyit tudunk, hogy régről ismeri
hősnőnket, aki maga is egy rejtély marad.
Ilyen szempontból az egész széria egyfajta előjáték egy talán soha el nem készülő második évadhoz, hiszen amit látunk, az nem más, mint az egyes karakterek felvezetése, bemutatása, sőt, olyan nyilvánvalóan fontos szereplő is van, aki a legutolsó epizódban tűnik fel. Viszont az, ami a képernyőn történik, teljes mértékben lenyűgöző.
Nicolas Winding Refn a sötét, mocskos bűnfilmek specialistája volt, Amerikában viszont magára szedett egy új „érzékenységet”, egy nagyon erősen esztétikai megközelítést, ahol a stílusnak, a látványnak és a zenének legalább olyan fontos szerepe van, mint magának a történetnek, ha nem fontosabb. Ennek szellemében készült már a Neon Démon (2016) is, és ez nyomja rá a bélyegét a Koppenhágai cowboyra is.
A videóklip esztétika, ahol még az is szép, ami nem,
ahol mindenki folyamatosan pózokba merevedik, függetlenül attól, hogy az a póz illik-e ahhoz, ami éppen történik. Ezt teszi a Miút játszó Angela Bundalovic is, azzal a különbséggel, hogy a színésznő táncosként kezdte pályafutását, és abszolút tudja, mit kezdjen a testével, így, ha akcióba lendül, az egyébként teljesen jellegtelen lányról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy BÁRMELY felnőtt férfival elbánik. Máskor viszont bántóan üres a sok póz, modoros a ködös erdő újra meg újra felvillantott látványa vagy a neonfényben úszó szórakozóhelyek hangulatképe, az első epizódokat meghatározó, majd teljesen eltűnő sertés motívum pedig nem más, mint színtiszta hatásvadászat.
Nicolas Winding Refn imádja a neonfényt, és nem fél használni azt. Nicolas Winding Refn tudja saját magáról, hogy milyen hihetetlenül jó ízlése van, és ez gyakran elvakítja, túlságosan magabiztossá, önteltté teszi, de az üres pózok mögött még most is ott van a ragyogó tehetség.
Pédául minden egyes epizódot tökéletesen zár,
ahol megvan minden, a dramaturgiai csúcspont, az elképesztő látvány és a lüktető zene, ami rendkívüli vibrálást ad az egésznek. És Winding Refnnek a részletekhez is van szeme, tökéletesen bánik a színészeivel - gyanítom, hogy sok köztük az amatőr, főleg a kínaiak és a szerbek közül, de ez csak erősíti a hangulatot -, de végig az volt az érzésem, hogy az egész sorozat inkább szólt arról, hogy ő miben jó, mint arról, amiről tényleg mesél. Pedig az is elég érdekes, hiszen a halál 40 kilós, jelentéktelen külsejű, idétlen kék melegítőbe öltözött angyalkája viszi földre az egész koppenhágai alvilágot benne.
Értékelés: 7/10
