A Steven Spielberg és Tom Hanks által jegyzett A levegő urai című II. világháborús sorozat a legendás Az elit alakulat és a szintén remek The Pacific - A hős alakulat rég várt repülős "kísérődarabja", és eddig cseppet sem okozott csalódást.
Bár nagyon vártam, több okból is tartottam Steven Spielberg és Tom Hanks új háborús szupersorozatától, A levegő uraitól. Egyrészt a Spielberg és Hanks nevével filmjelzett két korábbi sorozat, Az elit alakulat (2001) és a The Pacific - A hős alakulat (2010) elképesztően magasra tette a lécet, másrészt az új sorozat nem az első kettőt megrendelő, annak idején szinte egyeduralkodó HBO-nál készült, hanem az őket túllicitáló Apple-nél, akik más megközelítést alkalmaztak. Míg a korábbi szériák – szerintem helyesen - markáns, de javarészt ismeretlen arcokra építettek, ezúttal felkapott fiatal sztárokra osztották a fontosabb szerepeket, az akció zöme pedig CGI. Igaz, ez utóbbi nyilván kényszermegoldás, képtelenség lett volna 9 részt igazi bombázókkal és vadászgépekkel elkészíteni. Igaz, Christopher Nolan pont ezt csinálta a Dunkirkben – kevés géppel és kevés játékidővel, de zseniálisan -, és ez a film jól példázza, miért iszonyú nehéz repülős filmet vagy sorozatot készíteni.
Egy repülős történetben a főhősök egy nagy fémkaszniban ülnek, arcuk nagy részét eltakarja az oxigénmaszk, miközben digitálisan odafestik köréjük a légvédelmi lövedékek fekete pamacsait, az ellenséges vadászgépek pedig csak a másodperc töredékéig láthatóak, ahogy tüzelő gépágyúkkal elhúznak. És ha vége az első véres bevetésnek, akkor jön a következő, nagyon hasonló küldetés, de ebből kell dolgozni, ezt kell úgy megcsinálni, hogy ne legyen tök olyan, mint a korábban készült összes többi repülős sztori. Tartottam tőle, hogy hiába a gigászi költségvetés – minden idők legdrágább sorozatáról beszélünk -, ez nem fog működni. Ahogy az is zavart, hogy az alapsztori túlságosan is emlékeztet egy sokat savazott, a témában mégis alapműnek számító film, a Pearl Harbor - Égi háború (2001) kiindulópontjára. Merthogy itt is két legjobb barát, két ízig vérig amerikai srác indul háborúba a tengeren túlra, hogy bebizonyítsák az egész világnak, hogy ők a legjobbak. Az eddig látottak alapján olyan nagyon nem kellett volna izgulnom, de sem Az elit alakulatot, sem a The Pacificet nem taszította le senki a trónjáról.
Hőseink a nagyszájú, örök bajkeverő John Egan őrnagy (Callum Turner) és a csendes, megfontolt Gale Cleven őrnagy (Austin Butler), akik egymás szöges ellentétei, és talán pont ezért olyan remek cimborák, bár talán kissé sokszor mondják a kamerába, micsoda mély barátság az övéké – ráadásul Buckynak és Bucknek hívatják magukat, ami szintén kicsit fárasztó. Harmadikként ott van Curtis „Curt” Biddick hadnagy (Barry Keoghan), aki másodpilótából küzdi magát pilótává, és kap saját gépet – róla annyit érdemes tudni, hogy büszke ír gyökereire, és nem bírja az angolokat, ami nem feltétlen előny egy angliai támaszponton. Ők hárman a „Véres százasnak” nevezett 100. bombázócsoport tagjai, a „véres” ragadványnevet pedig nem azért kapták, mert akkora károkat okoztak a náciknak, hanem azért, mert olyan irtózatosan nagy veszteségeket szenvedtek Németország és a megszállt területek bombázása során. Innen is jön a koncepció: a sorozat nem a hősiességről szól, hanem a túlélésről, amikor a fiatal amerikainak nap mint nap öngyilkos küldetésre kell indulnia, és minden alkalommal végig kell néznie társai pusztulását.
Az amerikai bombázóparancsnokság abból indult ki, hogy a Repülő Erődnek nevezett, négymotoros B-17 bombázói erős fegyverzetük segítségével kísérő vadászgépek nélkül is meg tudják védeni magukat a megfelelő alakzatba rendeződve. A bombázók legénysége számára már az első bevetések során kiderült, hogy az egész koncepció téves, de újra és újra fel kellett szállniuk, miközben a német vadászgépek és a légvédelmi tüzérség kedvükre tizedelték őket – a helyzet csak a nagy hatótávolságú P-51-es Mustang kísérő vadászgépek megjelenésével billent az amerikaiak javára, de addig ezrek haltak meg. A sorozat szerencsére főleg erre a vonalra koncentrál, és nem a kevéssé hiteles baráti szálra, a megjelenítés pedig akkor is pazar, hogy tudjuk, szinte minden CGI. Akárcsak a másik két sorozat esetében, Spielbergék itt is rettentő módon figyeltek a részletekre, és ezeket a részleteket hihetetlenül izgalmasan tálalják nekünk. Itt a biztonság illúzióját jelentő formációba rendeződés, a navigáció, a fagypont alatt való viselkedés, a fedélzeti lövészek munkája és egy sor hasonló „apróság” viszi el a sorozatot, a hitelesség pedig már csak azért is vitathatatlan, mert a készítők most is egy rendkívül alapos munkából, Donald L. Miller történész 2006-ban megjelent, azonos című könyvéből dolgoztak.
És igen, hiába tudjuk, hogy szinte mindent számítógép által generált, a bevetések zsigeri izgalmat tartogatnak, még bőven azelőtt is, hogy feltűnnének az első Messerschmidtek az égen, hiszen annyi minden romolhat el a masszív, belül mégis klausztrofóbiásan szűk gépeken, ami folyamatos veszélyérzetet nyújt.
Aztán rákezd a légvédelem, repeszek szaggatják a géptörzset,
feltűnnek az ellenséges vadászok, sorra mondják fel a szolgálatot a motorok, miközben sorra zuhannak le a bajtársak lángoló gépei, és nem lehet ezen nem izgulni. Ennyit tesz a csúcstechnológia és a profizmus – rendezőként olyan nevek vettek részt a projektben, mint az első négy epizódot jegyző Cary Joji Fukunaga (True Detective, 007 Nincs idő meghalni) vagy az Anna Boden – Ryan Flack duó (Fél Nelson, Marvel Kapitány).
Ami pedig a főszereplőket illeti, Austin Butler (Volt egyszer egy… Hollywood, Elvis) nagyon kellemes csalódás volt, akárcsak a rendszerint extrém alakokat játszó, de itt példásan visszafogott Barry Keoghan (Egy szent szarvas meggyilkolása, A sziget szellemei, Saltburn), csak Callum Turner (Legendás állatok-filmek) volt némileg zavaró egy kissé irritáló figura túlmozgásos szerepében. Lehet persze, hogy ez inkább a karakter, mint a színész hibája.
Nyilván ez csak az eleje: most csak két rész került fel, majd hetente egy új részt dob ki az Apple, ami frusztrálóan lassú lesz, de a beharangozók alapján nagyjából sejthető, mi következik majd. Az egyik főhős fogságba esik, így kapunk némi hadifogolytábor érzetet, illetve megjelenik kísérőként a Tuskeege alakulat is, amelyben kizárólag afroamerikai pilóták szolgáltak – róluk szól mellesleg A 99-es alakulat című 1995-ös háborús eposz.
Hogy mindezzel együtt tudják-e tartani az első két rész szintjét, az kérdéses, garanciák nincsenek, de ha igen, akkor egy olyan erős sorozatot kaptunk, amiről évek múltán is beszélni fogunk.
