Barbárok – Kicsiben játszik a német történelmi eposz

Az embernek olyan érzése van, hogy az ókori történelem egyik legismertebb ütközetét bemutató sorozat készítői időnként az Asterix filmek világából építkeztek volna, csak ugyebár ott minden kicsiben és viccesen ment.

Időszámításunk szerint 9-ben Publius Quinctilius Varus római konzul három légióját vezette egy nem is létező felkelés ellen mélyen teutoburgi erdőségen át, amikor az egyesített germán törzsek rajtaütöttek csapatain és megsemmisítették őket. Varust egy Arminius nevű Rómában nevelkedett, ott magas rangot szerzett, a vezér bizalmasának számító germán nemes árulta el és vezette szó szerint a csapdába, és ugyanez az Arminius egyesítette, ha csak egy időre is a korábban egymással háborúzó fejedelemségeket. A csata évszázadokon át tartotta bűvöletben a formálódó német nemzeti tudatot, és filmes alapanyagként sem utolsó – bár eddig rendszerint a római nézőpontból láthattuk az eseményeket.

Én speciel hetek óta készültem a  Netflix saját gyártású, nagyrészt Magyarországon forgatott sorozatára, mert a téma hihetetlenül izgalmas mind történelmi, mind filmes szempontból – az csak kard és szandál néven becézett/csúfolt műfaj a Spartacustól (2020) a Gladiátorig (2000) megannyi klasszikust termelt ki, reméltem, talán ez is az lesz.  És az előzetes jól is nézett ki, látszott, hogy figyeltek a korhű részletekre, dolgoztak a hangulaton, illetve nagy hangsúlyt fektettek „a történelem legnagyobb árulója”, vagyis Arminius (Laurence Rupp) alakjára, és találták egy jó hősnőt is a valóban élt Thusnelda (Jeanne Goursaud) személyében. És pusztán a dramaturgia kedvéért találtak amolyan ellenpontnak egy barbár harcost, a talán sosem létezett Farkasölő Folkwint (David Schütter) – aki ugyan tényleg fontos szereplő lesz, de semmi súlya nincsen. Ő a Barbárok egyik problémája, a másik az arány.

Egy kis germán faluval kezd a történet, ahol minden idilli a nyilván történelmileg hiteles hosszú, félig földbe ásott házakkal, amelyekben vagy 60 ember él, talán még annyi sem. Aztán lassan kiderül, hogy ők az egyik legnagyobb germán törzs, a heruszkok, a pocakos művezetőre hajazó vezetőjük az egyik legtekintélyesebb reik, vagyis király, és pár rész elteltével az is kiderül, hogy Arminius az ő fia, aki, a kor szokásainak megfelelően a béke zálogaként került Rómába. És itt nyilván az Asterix és Obelix jutott eszembe a Rómával dacoló kis faluval meg a csodafőzettel, de az vicc volt, itt pedig talán az volt az elgondolás, hogy azt lássuk, kik szállnak szembe az akkori legnagyobb birodalommal. Nem volt jó ötlet, ahogy az is zavarbaejtő, hogy a legtöbb törzset hitvány, megbízhatatlan csőcselékként mutatják be, akiket iszonyatosan nehéz szövetségbe kovácsolni, és persze, ennek is van értelme dramaturgiailag – és esélyes, hogy tényleg ilyenek is voltak -, mert akkor mire a szónoklat a szabadságról és tisztességről?

Én persze nem a dramaturgia vagy a magasztos elvek, hanem az ókor egyik leghíresebb csatája miatt néztem a sorozatot. És a Teutoburg erdei csatában az volt a lényeg, hogy a római hadrendet és taktikát oly közelről ismerő Arminius olyan haditervvel állt elő – ezt itt vagy tízszer el is mondják -, amivel képes volt a büszke birodalom 20.000 harcedzett katonáját megsemmisíteni. Na, itt bukik el a sorozat – most jön a szpojler! -, és nem azért, mert technikailag nem tudták bemutatni az ütközetet. Megvolt itt minden, a technika, a korhű fegyverek és páncélok – aki szereti a műfajt, és én szeretem, azoknak tényleg öröm nézni a római tisztek fegyverzetét, páncélját és díszeit -, hanem azért, mert pont szembemennek azzal, hogy itt a jól kigondolt taktika győzött.

Valójában Varus már akkor veszített, amikor mélyen becsalogatták az erdőbe, de a csata így is három napig tartott, mert a rómaiak, tudván mi vár rájuk, ha élve fogják el őket, nem adták olcsón az életüket, itt viszont mindent összecsapnak. A csatáról szóló sorozatban magára a csatára csak az utolsó rész végén kerül sor, és ott olyan elemei vannak, ami lehet, hogy jól néz ki, de katonailag semmi értelme, és nem is így történt annak idején. Talán még ez sem lenne gond, ha ezt a dicsőséges ütközetet nem kísérné és szakítaná meg újra és újra a főhős, Arminius nagymonológja a szabadság szeretetéről – az ő célja mellesleg a törzsek egyesítésével a legfőbb hatalom megszerzése volt, itt jóval esetlegesebb a motivációja. Így a Barbárok elvesztegetett lehetőség, amiben rengeteg jó elem van – a három főhősből a két valóban létezett tényleg jó lett -, jól is néz ki, szerethető is, csak nagyobban kellett volna játszani.

Értékelés: 6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu