15 év után Máté Gábor színész-rendező átadta a Katona József Színház vezetését Székely Kriszta rendezőnek. Ezzel párhuzamosan úgy döntött, nem vállal több színpadi színészi feladatot, és eljön a Katonából. Most csak a rendezéseire koncentrál más színházakban, és ha érdekes filmszerepre hívják, azt talán elvállalja. Közben második könyvét írja a naplójából az igazgatás elmúlt 15 évéről.

Gyávaság lett volna nem elvállalni

– A naplódból 2018-ban megjelent az 1990-es évekről és a 2000-es évek elejéről szóló részek szerkesztett változata. Most az igazgatói szakasz 15 évét rendezed kötetbe. Nem találtam sehol, másfél évtizede miért pályáztad meg a Katona József Színház vezetését. Felkértek rá?
– Senki nem kért rá, de kialakult egy helyzet… Úgy éreztem főrendezőként, tartozom annyival a Katonának, hogy beleállok ebbe a feladatba. Gyávaság lett volna nem.

– Miért te, és miért nem mondjuk Ascher Tamás rendező?
– Ascher nem vállal ilyeneket. Ő nálam sokkal szabadabb ember.

– Mondjuk a színművészeti egyetem rektora volt 8 évig, az sem maga a szabadság.
– Mint szakmai tekintély, illett hozzá a pozíció. Fiatal kora óta foglalkozott ifjúságneveléssel.

Hogy lehet jól csinálni az elmúlást?

– A pályád elején akkor szerződtettek Kaposvárra, amikor Zsámbéki Gábor rendező felmondott, és Pestre tartott egy csomó színésszel. Hét évig dolgoztál Babarczy László igazgatása alatt…. Nemrég megjelent az Apám meghal című könyv, amelyben Babarczy Eszter az apja utolsó hónapjairól írt keményen és őszintén, miközben megpróbálta feldolgozni édesapja szerepét a kulturális életben, valamint toxikus apa-lánya-kapcsolatukat. Gondolom, olvastad a kötetet, mennyiben azonosultál vele?
– Erősen hatott az életemre Babarczy, természetesen eltávolodtunk, amikor eljöttem onnan. Sok mindent hasonlóan gondoltam, mint ő. Nem mondanám, hogy makulátlan ember volt, mert állandóan lehetett érzékelni valami olyat, ami talán nem stimmelt vele, de az, hogy mindent feláldozott a színházért, az világos volt. Jó feladatokat kaptam ott színészként, és amikor szerződtetett, megígérte, hogy rendezhetek is. Ezt korrektül be is tartotta. De amikor Kaposvárról beszélünk, és minden jót Babarczynak tulajdonítunk, azt jó tudni, hogy az egész gyökere Zsámbéki Gábor volt. Ő hozta föl a kaposvári színházat, amit elődje, Komor István elkezdett. Odahívott olyan tehetséges rendezőket, akik később meghatározták azt a műhelyt: Aschert, Szőke Istvánt, Gazdag Gyula filmrendezőt, és rendezett ő maga is. Amikor Zsámbéki távozott Budapestre, a Nemzeti Színházba hívták rendet tenni Székely Gáborral, volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, összedől a kaposvári színház, olyan sokan elszerződtek. Nemcsak, akiket Zsámbéki vitt magával, hanem akik csalódottak voltak – amiért őket nem. Páran meg tudták, hogy hamarosan mennek Zsámbéki után. És akkor Babarczy elképesztő erővel újratámasztotta a színházat, fönntartotta a korábbi színvonalat, és továbbvitte, újraértelmezte. Akkor került oda Gothár Péter, Ács János, és később Ascher is visszajött.

– Visszatérve a könyvre, mit gondoltál róla?
– Nézd, engem megrázott a könyv. Laci szenvedéstörténetét nem ismertem ennyire közelről, a halála előtt alig találkoztunk. Molnár Piroskával viszont szinte családi a kapcsolatom, a két fiam keresztanyja. Piroska informált folyamatosan Babarczy állapotáról, de nem tudtam, az utolsó időszak pontosan hogyan zajlott. Rettentően megviselt, mikor olvastam. Amúgy is annyira foglalkoztat, hogyan lehet jól csinálni az elmúlást...nem teljesen úgy olvastam a könyvet, ahogy azt Eszter írta. Sok olyan emberrel is találkoztam, aki azt sem tudta, ki volt Babarczy vagy a lánya, de hasonló gondja volt az apjával, ezért tartotta fontosnak a kötetet. Szerintem is az.

– Mióta foglalkoztat az elmúlás?
– Elég régóta. Egyre inkább, ahogy közeledik az ideje. De igazság szerint már a Kosztolányi estem, a Szegény Dezső alatt is erősen foglalkoztatott. Az 1985-ben volt.

– Akkor még csak 30 éves voltál. Mire jutottál az elmúlt 40 évben?
– Attól függ, mennyire leszek beteg, miben fogok meghalni. Elfekvőben tudatlanul, demens állapotban, és pelenkázni kell, vagy valami brutális betegség visz el.

– Van, aki elalszik.
– Senkinek nincs információja arról, hogy aki olyan szépen ment el, előtte felriadt-e, és mi játszódott le benne a halála előtt.

A duplafizetés ígérete sem befolyásolta a döntést

– Hét évet töltöttél Kaposváron, gondolkodtál azon, ha maradsz még, mi történik veled?
– Egyáltalán nem.

– Annyira evidens volt, hogy eljössz onnan?
– Ez a saját döntésem volt, ezért nem is tekingettem vissza. Egyrészt művészileg elfáradtam, és attól féltem, hogy nem tudok majd kijönni egy rossz spirálból. Magánéletileg pedig azért döntöttem így, mert a fiamnak hisztérikus sírási rohamai voltak minden alkalommal, amikor elmentünk Kaposvárra. Amikor megérkeztünk Pestre, elhallgatott. Nyilvánvaló volt, hogy lépni kell, ezt csak erősítette a szakmai megrekedtség.

– Babarczy megsértődött, hogy felmondtál?
– Fogalmam sincs, de mivel a felmondás előtti évadban a Catullust játszottam a Katonában vendégként, feltételezhette, hogy Pestre szerződöm. Amúgy jelentős fizetésemelést ajánlott fel a szerződtetési tárgyaláson, mielőtt bármit mondtam volna a távozásról. Gyakorlatilag megduplázta volna a fizetésemet.

– Ezt az összeget megkaptad a Katonában is?
– Annak körülbelül harmadát, de semennyire nem befolyásolta a döntésem.

– Még pályakezdő voltál, amikor megígérte Babarczy, hogy rendezhetsz. Már főiskolásként tudtad, hogy rendezni is akarsz?
– Tulajdonképpen rendezőnek készültem, és csak azért jelentkeztem színésznek, mert láttam, hogy nem fognak fölvenni rendező szakra. Akkor közkeletű vélekedés volt, hogy a felvételhez kell egy másik diploma. Aztán egyszer jelentkeztem, és rövid úton kitettek. A színész szakon az egyik osztályfőnökünk, Simon Zsuzsa úgy kezelt, hogy belőlem úgyis rendező lesz. De a mesterségórákon másfél év után elkezdték azt gondolni, mégis van bennem színészi tehetség.

– A másik osztályfőnököd, Major Tamás is így gondolta?
– Örültem, hogy Major egyáltalán tudja, ki vagyok. Ő ilyenekkel nem foglalkozott. Nem is tudom, beszéltek-e erről. Székely Gábor volt Major tanársegédje, és szerintem ő sem foglalkozott azzal, hogy rendező akarok lenni.

– Major élt még akkor, amikor elkezdtél rendezni?
– Szerintem élt. 1982-ben rendeztem először.

A színházi eszmény

– Akkor valóban élhetett, alapító tag volt a Katonában, azt 1982-ben indította Zsámbéki Gábor és Székely Gábor. Alapításkor nem vágyakoztál oda?
– Egyáltalán nem. Bizonyos szempontból jobbnak tartottam a kaposvári színházat, mint később a Katonát.

– Ez a véleményed mikor változott meg?
– Amikor szétesett a kaposvári társulat, mert már nem Babarczy igazgatta.

– Jól értem, hogy te már évtizedek óta a Katonában voltál, de jobbnak tartottad a kaposvárit? 1987-ben szerződtél Pestre, Babarczy 2007-ig vezette a kaposvári színházat.
– A kaposvári jobban hasonlított ahhoz a színházeszményhez, ami nekem sokat jelentett.

– Az körülírható, hogy milyen a színházi eszményed?
– A mindennapokra lebontva igen: az odafigyelés, az elkészült munkák, az ahhoz való viszony, az alázat. Az a fajta ambíció és fűtöttség, ami az ottani színpadra lépőket áthatotta, azt azért a Katonában nehezen lehetett felfedezni. Itt jelentős színészek dolgoztak együtt, de ami az eredeti tervekben szerepelt és az első években működött, hogy hol nagyobb, hol kisebb szerepeket játszanak, és mindenkire sor kerül a főszerepekben – az nem működött egy idő után. Az én időszakom alatt, ha szabad ilyet mondani, ezt megpróbáltam rendbe hozni.

Kicserélődött a Katona közönsége

– Változott a nézők összetétele az elmúlt 15 évben?
– Azt gondolom, hogy kicserélődött, mivel nagyon megemelkedtek a jegyárak. Az értelmiségiek valamely része, főleg az idősebbek, már kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy annyit járjanak színházba, mint korábban. Nincs meg az a kulturális háttér sem, ami régen megvolt. Sokan, a tehetősebbek szinte azért jönnek el, mert hallották, hogy illik itt előadást nézni. Természetesen ez nem vonatkozik mindenkire.

– Az évad tervezésekor gondoltatok arra, hogy a hozzátok járó új közönséget mi érdekelheti?
– Nem volt szempont. Pláne, amikor ide szerződtek az ifjú rendezők, annyira világos volt, hogy azt kell csinálni, ami foglalkoztatja őket, és az mindig más volt.

Az duma, hogy a kortárs drámairodalom csak a pincékben működik

– Kimondottan szívügyed volt, hogy kortárs írók dolgozzanak a Katonában. Gondoltál arra, hogy a darabjaik mennyire vonzzák a nézőket?
– Boldogan tapasztaltam, hogy a nézők örülnek, ha olyan anyagot látnak, amely a hétköznapjaikra reflektál. Az duma, hogy a kortárs drámairodalom csak a pincékben és a kis szobákban működik. Ha izgalmasat kap a néző vagy olyat, ami érinti a saját életét, akkor örül, még akkor is, ha olyan szerző írta, akiről sosem hallott.

– Volt, akit te kértél fel, hogy írjon neked darabot?
– Grecsó Krisztiánt – de előtte már valaki nem vállalta el, hogy megírja a Cigányokat. Máskor is előfordult, hogy visszautasítottak. Olyan is történt, hogy nem született arról dráma, amit szerettem volna, például a besúgótörténetekről. Aztán ráakadtam Ménes Attila Bihari című drámájára, és örültem a kész anyagnak. Meg nehéz az is, hogy fölkérsz valakit, és mondjuk nem sikerül a színmű. Volt ilyen is, és szerencsére az író tudta, hogy ez nem jó.

– Melyik előadásra gondolsz így?
– Legyen elég annyi, hogy volt ilyen.

– Kerestél házi szerzőt a Katonának? Olyat, mint annak idején mondjuk Molnár Ferenc volt a Vígszínháznak?
– Pont most lett ilyen szerzőnk: Biró Zsombor Aurél alkalmas arra, hogy huzamosabb együttműködés szülessen vele. Ezt egyébként kitűztem célnak, mikor először megpályáztam a Katonát, 14 évvel később ez meg is valósult. Ennek a gyümölcseit már nem én fogom leszedni.

Igazgatóként a színház egésze foglalkoztatott

– Eléggé megrázott, mikor kiderült, hogy nem akarsz többet színpadra állni. Miért döntöttél így?
– Idegi fáradtság az egyik oka… Az az igazság, hogy soha nem gondoltam magam jelentős színésznek. Igazgatóként a színház egésze foglalkoztatott, és a színészet elnyomódott bennem.

– Igényed se volt színpadra lépni?
– Egyre inkább az derült ki, hogy nem. Illetve amikor színpadra léptem, abban semmi jót nem éreztem.

– A rendezés jó volt, de a színészet nem?
– Kijelenthető.

– Ezt mikor kezdted el érezni?
– Lassan-alattomban így alakult. Egyre kevesebbet próbáltam, két éve egyáltalán nem, és nem is hiányzik. Lehet, hogy majd fog… De ha valaki egy izgalmas filmszerepre hívna, akkor az valószínűleg érdekelne.

– Az igazgatás miatt kevesebbet forgattál?
– Igen, és valószínűleg a filmrendezők már nem is látták bennem a színészt.

A Terápia és a terápia

– De mondjuk az HBO-s Terápia-sorozat milyen irányba vitt téged színészileg?
– Más volt, mint egy szokványos tévéjáték... Nem tudom, végül hogy sikerült.

– Nem láttad?
– Az egészet nem.

– Amúgy se szoktad nézni magadat?
– De, szoktam. Lehet, hogy eluntam? Vagy ez erős kifejezés? A főszereplő Mácsai Pált nagyra tartom és Enyedi Ildikót is, aki rendezte, a megvalósítás módja szintén tetszett. Amúgy jártam pszichiáterhez pár évet, és faggattam arról, mit gondolt a sorozatról. Hitelesnek érezte, és jót tett a szakmájának. Ezek szerint súlya lett. De hogy ezen belül én milyen voltam? Sajnálom, hogy nem most játszhatom el, amikor befejeztem a pszichiátriai kezelésemet. Színészileg jobb lennék benne. Akkor még inkább pszichológiaellenes voltam.

– Tudom, hogy ez magánügy, de elmondod, miért kezdtél el terápiába járni?
– Attól féltem, nem tudok jól kijönni abból a spirálból, amibe belehajszolt a politika. Pszichésen nem viseltem jól a folyamatos támadásokat, a méltánytalanságok sorozatát.

– Mit éreztél méltánytalannak?
– Mindent, ha úgy nézzük. Dolgoztunk rendesen, és megrágalmaztak minket mindenfélével.

– A zaklatószínházra gondolsz? A Gothár ügyre?
– Igen, ami a legrosszabb volt, hogy a saját szakmámon belül nem gondolták, hogy meg kéne védeni, felemelni a telefont, és felhívni: figyelj, mit csináltatok? Akik nyilatkoztak rólam, azok örültek, hogy megtámadhatnak.

– Volt bármi olyan, amiről utólag úgy érzed, rosszul döntöttél?
– Mondj egyet!

– Nem tudom, én inkább kíváncsi vagyok, volt-e ilyen érzésed?
– Nem volt. De most már kezd a fejemben összeállni, hogy akik ezt kérdezik, valószínűleg tudják a helyes választ. Elküldtük Gothár Pétert a színházból, levettük az előadásait.

– Milyen most a viszonyod Gothár Péterrel?
– Semmilyen, nem beszéltünk azóta.

A fiatalok válasza a Gothár-történetre

– Bemutatta a Katona az előző évadban a 2031 című előadást, amelyben egy neves művészre pár évvel a diplomázásuk után, egy osztálytalálkozón ráolvassák a tanítványai, hogy szexuálisan zaklatta őket. Ez válasz volt a Gothár-történetre?
– Azt gondoltam, a Katona vállalja be azt, hogy erről beszél.

– Úgy reagáltak rá a nézők, ahogy te vártad?
– Ez egy bonyolult kérdés. Ha van egy generáció, amelyik erről akar beszélni, akkor én ebbe nem szólok bele. Amikor még készült a dráma, értekeztünk az alkotókkal, és több változatot is elém tettek. Örültem annak, hogy elkészült ez a produkció, és a nézők izgatottan, jól reagálnak rá. Általánosabb, amit sugall, és az is lehet, hogy amit egyesek számára mond, azzal én például nem nagyon értek egyet. Jobb véleményem volt például a színművészeti egyetemről, mint nekik.

– Diákként vagy tanárként?
– Is-is. Tanárként valamelyest meghatározója is voltam a működésének egyes osztályokban. De mivel ezek a fiatalemberek így akartak erről beszélni, nem bántam. Lehetőséget adtunk nekik: Dohy Balázs rendezőnek, akinek már ígéretes előadása volt a Katonában, A politikusok, valamint a tehetséges írónak, a már említett Biró Zsombor Aurélnak.

– A Szép csendben című filmben egy zaklató tanárt játszottál, ez nem tetézte a Gothár-ügy hatását?
– Amikor elvállaltam, még nem volt Gothár ügy. A film bemutatója után valamivel robbant ki. Nem tudom, ha később kérnek fel rá, elvállalom-e. De örültem, hogy filmen végre megint játszom egy jelentős szerepet.

Meghatározó előadások

– A Máté-korszakot a Katonában szerinted milyen előadások határozták meg?
– Ezeket le kell bontani alkotókra. Meghívtam minden rendezőt, akiről úgy éreztem, örülnék, ha a Katona közelébe kerülne, például Mohácsi Jánost, Bagossy Lászlót, Bocsárdi Lászlót, de minden idegszálammal azt akartam, hogy jöjjenek a tehetséges fiatalok. Dömötör András rendezése, a Káli-holtak meghatározó előadás volt. Tarnóczi Jakabtól kedvencem a Magányos emberek, de a Melancholy Rooms radikális eredetiségét feltétlen megemlítem, vagy az Isten, haza, család különleges szerkezetét, fogalmazásmódját, valamint drámai újraértelmezését. Székely Kriszta munkásságából nekem a Petra von Kant kiemelkedő volt. Sajnos a kritikusok akkor még nem tudták, hogy ő lesz később az igazgató, ezért nem nagyon nézték. Nagyra tartom a Nórát és az Othellót is. A csúcs a Kaukázusi krétakör volt.

– Az idősebb generációtól, vagy az igazgatásod első korszakából?
– Zsámbéki Gábornak A nép ellensége, a Lear király és a Főtitkárok, mindegyik a Katona bármelyik időszakában erős lett volna. Gothár Pétertől az Ahol a farkas is jó vagy a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című, ami ráadásul egy különleges írói tehetség, Bognár Péter felfedezésével járt. Ascher Tamástól fontosnak tartottam: az Apák és fiúkat és a Jóccakátot, nagy sikere volt az Abigail bulijának is. A zsenit azért nem mondom, mert jelenleg is játszom benne.

– A saját rendezéseid közül?
– A mi osztályunk feltétlen, jónak gondolom a Rükvercet, és fontosnak Az olaszliszkait, valamint a Rozsdatemetőt. A mostaniak közül édes gyermekem az Itt élet, a színpadi adaptációjában is közreműködtem, és szeretem a legutolsót, az Oktogont is.

Tiszta lap

– Rendezni maradsz a Katonában?
– Nem akarnék ennek drámait súlyt adni, de nem fogok rendezni sem, nem maradok társulati tag. Azt szeretném, hogy Krisztáék tiszta lappal induljanak.

– Érdekes módon, a Pesti Színház után főleg olyan helyeken rendezel majd, ahonnan sok támadást kaptál, és ez nagyon fájt. Miért vállaltad el?
– Nagyon megtisztelő felkéréseket kaptam, és izgat, milyen kollégák vannak a Magyar Teátrumi Társaság színházaiban. Jó lehetőség dolgozni velük, és olyan darabokat rendezek, amelyek foglalkoztatnak.

– Tulajdonképpen bárhova elmész, ahol olyan darabot kínálnak, ami érdekel?
– Most azt mondom, bárhova, de aztán lehet, hogy egyszer csak valami megakad a torkomon.

– Elmennél a Nemzeti Színházba is Vidnyánszky Attilához?
– Nem hívott és valószínűleg nem is fog, tehát ez a probléma nem jön elő.

Egy idő után nem kell tanítani

– Mennyire sebesített meg az Színház és Filmművészeti Egyetem „einstandolása”? Elég hosszú ideig tanítottál ott.
– Arra a kérdésre egyszerűbb válaszolnom, tanítanék-e a színművészetin – de persze oda se hívnak. Mondjuk be sem tenném a lábam. Gyomoridegem van a Vas utca környékén, ezért kikerülöm. Ha busszal megyek előtte, elfordulok. Rémes és méltatlan, ami ott történt.

– A tanítás hiányzik?
– Szerintem egy idő után nem kell tanítani se. Amikor már a tanár teljesen eltávolodik az általa tanított korosztályoktól, akkor abba kell hagyni. Ez nem ugyanolyan, mint egy „normális” egyetemen. Az a gyanúm, minél idősebb valaki, annál kevésbé tud jól kapcsolódni, pedig a színészet tanításában nagy szükség van erre.

– Amúgy mennyit formált rajtad az igazgatás?
– Szolidárisabb lettem, jobban tudok figyelni az emberekre. Elmúltak a tehetséggel kapcsolatos művészi irigységeim. Nem volt sok, de azért akadt. A káröröm szinte teljesen távol került. Lehetőséget adhattam embereknek, akik ezzel éltek – így igazán érezhettem magamon a minőségi javulást.

Szép csendben - Anyu nem hiszi, hogy engem bárki is zaklatni akarna

Egy patinás zeneiskolában egy tanár VALAMIT csinál az egyik kislánnyal, és a legtöbben nem akarják elhinni a dolgot. Van, aki nem hisz a lánynak, van, aki ártalmatlannak tartja az egészet, másnak pedig egyszerűen kellemetlen az ügy.

Tovább

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!