Mármint a legelső, 1963-as A Rózsaszín Párducról, merthogy még tíz hivatalos és nem hivatalos folytatás és remake született a balfék felügyelő és a ritka gyémántra pályázó úri betörő történetéhez.
Jacques Clouseau felügyelő szerepét eredetileg Peter Ustinovra osztották A Rózsaszín Párducban (1963), ám a színész jogi vitába keveredett egy másik stúdióval, így vissza kellett lépnie, és ekkor került a képbe Peter Sellers, aki viszont emiatt mondta vissza A Topkapi kincse (1964) című filmbeli szerepét. Ami aztán Ustinovnak jutott, így mindkét színész jól járt, sőt, Ustinov Oscart is kapott az alakításáért.
Eredetileg a David Niven által játszott úri betörő, Sir Charles Lytton lett volna a film abszolút főszereplője, ám amikor Peter Sellers megkapta Clouseau felügyelő szerepét, minden megváltozott. Sellers játékát mindenki imádta, ráadásul a komikus pillanatok alatt összebarátkozott Blake Edwards rendezővel, aki a forgatókönyvet is írta, így az balfék felügyelő szerepét jócskán átírták és kibővítették, a sértődött Niven legnagyobb bosszúságára.
A mindig kissé túlsúlyos Peter Sellers sosem volt elégedett a külsejével, és amikor a filmben megkapta partnerként a mindig elegáns David Niven és a rendkívül férfias Robert Wagnert, úgy döntött, hogy drasztikusan lefogy, hogy felvehesse velük a versenyt. Csakhogy nem diétázásba kezdett vagy aktív testmozgásba, hanem fogyókúrás tablettákat kezdett el magába dobálni, olyan szinten, hogy az rendkívül megviselte a szervezetét, és a film bemutatója előtt nem sokkal szívinfarktust kapott.
Blake Edwards azt szerette volna, ha Audrey Hepburn kapja meg Dala hercegnőt, a címbéli gyémánt, a Rózsaszín párduc tulajdonosát. Hepburn azonban nemet mondott, viszont beajánlotta újdonsült barátnőjét, Claudia Cardinalét. Ez lett az olasz színésznő első hollywoodi szerepe, csakhogy egy szót sem beszélt angolul, a fonetikusan megtanult szövege borzasztóan hangzott, így végül olaszul játszott, és utólag szinkronizálta egy amerikai színésznő.
A fürdőkádas jelenetben, amikor Clouseau felügyelő hűtlen feleségét játszó Capucine éppen Robert Wagnerrel hancúrozik, a filmesek, miután kudarcot vallottak a sima habfürdővel a hosszú beállítások miatt, ipari erősségű habzóanyagot használtak, ami aztán mindkét színész bőrét megégette, sőt, Wagnernek a szemébe is ment az anyagból, és négy héten át alig látott valamit a világból.
Yves Saint-Laurent tervezte és készítette Capucine és Claudia Cardinale estélyi ruháit. Ez volt az ekkor még nem olyan híres divattervező első hollywoodi filmes projektje, amitől aztán jócskán megnőtt az egója, és mindenkinek fenten hirdette, hogy ő a legmenőbb tervező Párizsban, jócskán feldühítve kollégáit – de igaza volt.
Összesen kilenc film, Clouseau felügyelő alakjához és/vagy a címbeli gyémánthoz kapcsolódó film született 1964 és 1993 között, és ebben természetesen nincs benne a Steve Martin-féle remake, A rózsaszín párduc (2006) és annak folytatása, A rózsaszín párduc 2. (2009). A Peter Sellers halála után készült darabokat nem szokás a hivatalos franchise részének tekinteni, de Henry Mancini híres filmzenéje mindegyikben megszólal.
Bár olyan kedves, vicces fickónak látszik, David Niven nem csak háborús hős volt, hanem a legkeményebb katonák közé tartozott. A híres Sandhurst katonai akadémián végzett, évekig szolgált a seregben, mielőtt színész lett volna belőle, majd a II. világháború kitörésekor a karrierjét félbeszakítva azonnal bevonult, A megfelelő kiképzés után a kommandós egységeknél kötött ki, diverzáns akciókat hajtva végre az ellenséges vonalak mögött, majd a Phantom nevű titkos felderítő és hírszerző egység egyik parancsnoka lett – ironikus módon A rózsaszín párducban ő a Fantom nevű mesterbűnöző. Bár imádott sztorizni, Niven sosem beszélt a háborús élményeiről, sosem dicsekedett hőstetteivel, pedig egyéb kitüntetések mellett megkapta a Legion of Merit érdemrendet is.
A Rózsaszín Párduc egy értékes gyémánt, nevét onnan kapta, hogy egyrészt tényleg rózsaszín, másrészt közelről ránézve egy apró párduc rajzolatát ismerhetjük, ami valójában egy anyaghiba, ami a gyémánt atomszerkezetének eltolódásából ered. Ez az együttállás, a szín és az anyaghiba annyira ritka, hogy elképzelhető, hogy nem is létezik a valóságban
Van a filmnek egy furcsa történelmi vonatkozása. Egy bizonyos Wael Zuaiter játszotta a pincért a koktélpartin, szöveg nélküli statisztaként, de ez csak mellékállás volt a férfi számára, aki a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) képviselője és tolmácsa volt, ami egy veszélyes munkának számított. Annyira veszélyesnek, hogy az izraeli titkosszolgálat meggyilkolta Rómában a müncheni olimpián elkövetett terrortámadás megtorlásaként. Zuaiter volt az Isten haragja fedőnevű hadművelet első áldozata, és mint ilyen, „szerepelt” Steven Spielberg az eseményeket feldolgozó München (2005) című történelmi drámájában, ahol Makram Khoury alakította.
