A jamaikai bobcsapat valós történetére már az 1988-as Calgary téli olimpia másnapján lecsaptak a filmesek, mert megvolt benne minden, ami egy jó vígjátékhoz kellett. És jól számoltak!
Az 1988-as Calgary téli olimpia sztárjai közé tartozott a jamaikai bobcsapat. Na jó, ez egy kissé erős állítás, költői túlzás, a közönség nem tombolt úgy, mint a róluk készült filmben, nem volt tapsvihar, de kedvelték őket, az újságíróknak pedig jól jött ez a kicsit furcsa, de nagyon pozitív végkicsengésű sztori, amiről jókat lehetett cikkezni. Azt persze magyaráznunk sem kell, hogy az egészben az a pláne, hogy Jamaicában még véletlen sincsen hó, így a csapat részvétele az olimpián vagy bármely komoly nemzetközi versenyen önmagában is abszolút elem.
Márpedig a négy vidám jamaikai srác elindult az olimpián, kihasználva azt a rendkívüli előnyt és lehetőséget, hogy a karibi országból eszébe sem jutott senki másnak kvalifikálnia magát ebben a sportágban. És az egyébként „foglalkozásukra” nézve rövidtávfutók – na pont ez a sport, amiből viszont túlkínálat van arrafelé - szereztek maguknak edzőnek egy bukott boblegendát (John Candy), aki megtanította nekik az alapokat, a többit pedig pótolta a lelkesedés. És a csapat ki is jutott a jéghideg Kanadába, ahol nem azt kellett elsősorban bizonyítaniuk, hogy milyen jók, hiszen itt mindenki jobb volt náluk, hanem azt, hogy végigcsinálják azt, amit elkezdtek.
Bár a Jég veled! (1993) szereposztásával kapcsolatban a Walt Disney olyan nevekben gondolkodott, mint Eddie Murphy, Denzel Washington vagy Wesley Snipes, a főszereplőkre szánt gázsiból végül csak teljesen ismeretlen kezdőkre tellett – azért említsük meg őket: Leon, Doug E. Doug, Rawle D. Lewis és Malik Yoba -, és ennek fényében a siker elsöprő volt. Sokáig ugyanis ez volt a Disney legtöbb pénzt hozó élőszereplős produkciója, és bár John Candy, akinek halála előtt ez volt az utolsó bemutatott filmje, komoly sztárnak számított, egyedül az ő neve nem vonzott volna annyi nézőt a mozikba. A siker titka a sztori volt, amit persze megfelelően átírtak a stúdió igényei szerint. Például senki sem fogadta ellenségesen a jamaikai csapatot, versenybobot pedig nem vettek, hanem az amerikai válogatottól kaptak, a nagy malőrt a végén pedig nem véletlen technikai hiba okozta, hanem a srácok tapasztalatlansága, de sebaj.
Mert a lényeg maradt, az esélytelen vesztesek a csúcsra jutottak fel, ha nem is szó szerint, de erkölcsileg, és a veterán rendező, Jon Turteltaub (Aludj csak, én álmodom, Csodabogár, A nemzet aranya, Meg - Az őscápa) mindent ki is sajtolt ebből a történetből. A jamaikai bobcsapat mellesleg ugyanazon a téli olimpián vált közönségkedvenccé, mint a botcsinálta síugró Eddie Edwards, akiről nemrég szintén film készült Eddie, a sas címmel – abban az évben a média igencsak barátságos volt az amatőrökkel szemben, az olimpiai bizottság viszont miattuk szigorított a kvalifikáció szabályain.
