A Magányos farkas (1983) csinált igazi filmsztárt Norrisból, amihez kellett Bruce Lee, Sergio Leone és David Carradine is, bár hármuk közül csak az utóbbi szerepelt magában a filmben.
Bruce Lee ugyan 1983-ban, a Magányos farkas bemutatásának évében már 10 éve halott volt, de ha valaki, hát Chuck Norris biztosan emlékezett rá, hiszen (filmes) pályájának legemlékezetesebb küzdelmét vele vívta A Sárkány útjában (1972). Ez Norrisnak nem csak emlék volt, hanem mérföldkő és viszonyítási alap, és évek óta arra várt, hogy újrajátssza a Colosseum-beli harcot, ahol még ő volt a rövidebbet húzó rosszfiú, akinek megalázó módon még a mellszőrét is megtépték. Most ő akart a jófiú lenni egy epikus harcban, amire évek múltán is mindenki emlékezni fog, aki csak látta, és ez a film adta meg neki az alkalmat.
Így született meg J.J. McQuade, a volt tengerészgyalogos Texas ranger alakja, aki, bár a testület tagja, de a maga útját járja, egyedül volt feleségétől és lányától messze a texasi prérin, kedvenc farkasa társaságában. Nem beszél sokat, de halálosan pontos, minden fegyverrel remekül bánik, de az ökle is halálos, de minek részletezem, hiszen Chuck Norrisról van szó. Aki filmünk elején egy mexikói lótolvaj bandát iktat ki, megmentve több rendőrt is, akik közül az egyik (Robert Beltran) a főnöke unszolására a társa lesz. McQuade eleinte elutasító a fiúval, de amikor egy veszélyes fegyvercsempész bandára akar lecsapni, jól jön a segítség, különösen úgy, hogy hősünk lánya is a titokzatos milliárdos, Wilkes (David Carradine) karmai közé kerül, akinek oldalán felbukkan egy titokzatos szépség (Barbara Carrera) is.
A filmnek nyilván nem a története az erőssége – a szerelmi szál egy az egyben kihagyható lett volna, de ki mondott volna nemet a gyönyörű Barbara Carrarának, aki ugyanebben az évben volt Bond-lány a James Bond: Soha ne mondd, hogy sohában -, hanem a hangulat és a harc. Ami a hangulatot illeti, az egy az egyben az olasz spagetti westernek modernizált verziója, amihez még egy olasz zeneszerzőt is szereztek, Francesco De Masit, aki sokat nyúlt le Ennio Morricone klasszikus filmzenéiből, a texasi helyszínek pedig adták magukat. Ami pedig a harcot illeti, Carradine hozta a saját, folyton hullámzó kung-fuját, Norris pedig egy lecsupaszított, közvetlen, „mezítlábas” stílust hozott, maga mögött hagyva a saját kung-fu korszakát. Kettejük összecsapása akkor tényleg nagy szám volt, csak volt egy kis bibi: Carradine szerződésében ott volt, hogy nem „halhat meg” közelharcban, így a nagy leszámolás kissé felemásra sikerült, de tessék lejjebb megnézni.
A film sikere szülte a tíz évvel későbbi Walker, a texasi kopó (1993) című sorozatot, aminek persze a készítők, köztük a rendező Steve Carver nagyon nem örültek, de a felek végül peren kívül megegyeztek, a film utóéleteként pedig számos jó sztori maradt fent a két nagy ego Norris és Carradine viszonyáról, és ezek közül az egyik legjobb Norris válasza arra a kérdésre, hogyan értékelné Carradine-t harcművészként: "David Carradine pontosan olyan nagyszerű harcművész, amilyen jó színész én vagyok."
Döbrösi Laura a SZESSÖN vendégeként elárulta, hogy karmesternek lenni a világ legmenőbb dolga és azt is, mit jelent noisemakernek lenni, de beszélt a női zenészekről is.
