Persze egyszer régen, jóval A pankrátor előtt Mickey Rourke már volt legenda, de azt ő maga rombolta le, hogy aztán Darren Aronofsky rendező mindent újra felépítsen.
Mickey Rourke egyszer már volt nagymenő, ő volt a 80-as évek második felének legsármosabb sztárja, legnagyobb ígérete, olyan remek filmekkel, mint A sárkány éve (1985), a 9 és 1/2 hét (1986), a zseniális Angyalszív (1987) vagy A hallgatag bunyós (1988). Aztán ki tudja, miért, a fejébe vette, hogy ragyogó bokszoló lenne belőle, és nekiállt szétveretni az arcát – a későbbi sok plasztikai műtét nem elsősorban a hiúságát tükrözte, hanem a ringben elszenvedett károkat. Így aztán amikor visszatért Hollywoodba, már teljesen másként néztek rá, volt, hogy konkrétan kiröhögték, szerepből pedig rendszerint csak silányakat kapott B-kategóriás vackokban. Aztán jött Darren Aronofsky rendező…
Aronofsky meglátta a nyilvánvaló drámát Rourke felemelkedésében és csúfos bukásában, de látta azt a mindennapos harcot is, ami a rossz szerepekkel, visszautasítással és főleg az öregedéssel jár. Így született A pankrátor (2008), akinek hőse maga Mickey Rourke, csak nem színész, hanem birkózik. Ő Randy Robinson, a Kos, a nyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királya volt. Húsz évvel később éppen, hogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának New Jersey-i középiskolák tornatermeiben. Fájdalomcsillapítókon él megannyi régi sérülése miatt, és mivel képtelen bármiféle emberi kapcsolat fenntartására, a lányával (Evan Rachel Wood) is már régen eltávolodtak egymástól, csak a pankráció nyújtotta eksztázis és a rajongók szeretete tartja életben. Egy szívroham azonban kiüti őt a ringből és addig megszokott életéből. Újra felveszi a kapcsolatot lányával, sőt egy szintén új életet kezdő táncosnő (Marisa Tomei) személyében még a szerelem is rátalál.
A pankrátor története végtelenül egyszerű, de pont ez az erőssége: erre szokták mondani, hogy „karakterközpontú” alkotás. A lényeg maga Rourke és az, ahogy ő viszonyul a környezetéhez és az hozzá. Ő, vagyis a leharcolt Randy Robinson csak azoknak valaki, akik ismerik a ringből – a film legjobb pillanatai nem drámai mozzanatok, hanem beszélgetések az öltözőben -, és ez adja meg a történet alaphangulatát. És lehet, hogy Mickey Rourke-nak nincs különösebben széles eszköztára és kifinomult játéka, de ide nem is ez kell. Itt az ő tapasztalata és kisugárzása számít, ő pedig rendkívül hálás volt, hogy végre egy igazán jó szerepet kapott és többet is megmutathatott magából. Az eredmény elképesztő kritikai és közönségsiker lett, valamint egy Oscar-jelölés – egy-egy BAFTA, Golden Globe és még jó sok egyéb díj mellett. Ami nem semmi egy olyan színésztől, akit már mindenki leírt.
