Graham Greene legismertebb regényét filmesítette meg Phillip Noyce, arról mesélve, hogyan vették át Vietnamban a franciák helyét az amerikaiak, és hogyan élte meg mindezt egy veterán angol tudósító.
Vietnami háborút amerikai filmekből ismerjük, ahol sötétzöld egyenruhás amerikai katonák dübörgő rockzenére indulnak csatába, optimálisan harci helikoptereken. Pedig volt idő, amikor még a franciák, az ország eredeti gyarmatosítói vívták a vietnami háborút, és ekkor találkozik Saigonban a veterán angol haditudósító és az újonc amerikai követségi alkalmazott, akinek papíron az országba érkező segélyszállítmányok elosztása a feladata, de persze nem ez az igazi munkája. A kiábrándult idős férfi és az idealista fiatalember barátságot köt, ami talán még az után is kitartana, hogy az előbbi számára kiderül, hogy új barátja fülig szerelmes vietnami szeretőjébe. Amit nem is titkol, sőt, szerelmi vetélytársa becsületére és a józan eszére apellál, mondván, ő jobban gondját tudná viselni a lánynak, hiszen fiatalabb és tehetősebb, és valószínűleg tovább is marad az országban.
Ami természetesen az amerikai külpolitika esszenciájának a leírása, annak a fajta naiv - vagy ostoba? - küldetéstudatnak, természetes önzésnek és erőszakosságnak az összegzése, aminek eredményét jól ismerjük. Az amerikaiak tényleg „tovább maradtak”, de semmire sem jutottak, sőt, történelmük talán legnagyobb kudarcát szenvedték el itt. Amit A csendes amerikai (2002) alapjául szolgáló, azonos című regény szerzője, Graham Greene akkor még nem tudhatott, hiszen a mű az amerikai beavatkozás előtt jelent meg. Csakhogy Greene, aki mostanra talán kissé kiment a divatból, előre látott mindent, és mindent elképesztően tisztán volt képes megfogalmazni. 1958-ban Joseph Mankiewicz vitte filmre a regényt a valódi háborús hősből lett színész Audie Murphyvel és Michael Redgrave-vel a csendes amerikai, illetve a rezidens újságíró szerepében. Phillip Noyce verziójában egy kicsit visszaszorult a (kül)politika, és nagyobb szerepet kapott a szerelmi történetet, de a lényeg ugyanaz.
És nagy szerepet kapott Michael Caine, aki most is zseniális – Oscar-díjra is jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriában - és a film akkor igazán jó, amikor csak rá kell figyelni, mert a különben mindig szimpatikus Brendan Fraser sajnos nem tudja hozni az egyszerre naiv és rendkívül romlott amerikai figuráját - és még csak nem is csendes. Talán nem véletlen, hogy, bár egy darabig nagy sztárnak számított, viszonylag hamar eltűnt.
