A csinos Molly Bloom kétszer is nyert a kártyán: először, amikor titkos pókerjátszmákat szervezett milliomosoknak és a hollywoodi elitnek, másodszor amikor eladta történetét, amiből megszületett az Aaron Sorkin rendezte Elit játszma.
Alig pár napja jött ki, kifejezetten az amerikai elnökválasztásra időzítve a megtörtént esetet feldolgozó A chicagói 7-ek tárgyalása (2020), Aaron Sorkin második rendezése, ami remek apropó arra, hogy ajánlgassuk Sorkin első saját rendezését, az Elit játszmát (2017), ami alapján azt is hihetné az egyszeri olvasó, hogy egy ambiciózus kezdő fiatal filmesről beszélünk, pedig erről szó sincsen. Sorkin olyan hatalmas sikerű filmek forgatókönyvét jegyezte, mint a Social Network - A közösségi háló vagy a Charlie Wilson háborúja, forgatókönyvíróként Hollywood legjobbjai között van, ráadásul a megtörtént esetek feldolgozásának specialistája. És most egy nagy port felvert esetet vitt vászonra saját szkriptje alapján – igaz, az eset inkább mint érdekesség vonult be az évkönyvekbe, nem az évszázad botrányaként.
Molly Bloom (Jessica Chastain) híres-hírhedt illegális pókerjátszmáiról van szó, ahol hírességek nyertek vagy veszítettek el dollármilliókat, és amit az egyik oldalról végül az olasz maffia, a másik oldalról az FBI zárt le, és Bloom kisasszony megírta a történetet, eladta a megfilmesítés jogait, vagyis mondhatjuk azt, hogy végül mégiscsak ő nyert. Végignézzük, ahogy a csinos, fiatal nő belecsöppen a póker világába, először mint egy gazdag seggfej gyorsan tanuló asszisztense, aki remek szervezőnek bizonyul, majd amikor főnöke fejére nő, és az kirúgja, saját játszmákat kezd. Amiken aztán filmsztárok, rendezők, sportolók, milliárdos üzletemberek és végül dúsgazdag orosz maffiózók próbálják ki a szerencséjüket – csupa férfi, nem mellesleg -, amíg le nem csap az egészre az FBI, bár előbb a maffia látogatja meg hősnőnket. És ez a különben javarészt könnyed film legijesztőbb jelenete, a másik az, amikor egy meg nem nevezett filmcsillag megpróbálja tönkretenni Mollyt.
Az illetőt némi meglepetésre a rendszerint pipogya lúzereket alakító Michael Cera alakítja, és a rossz nyelvek szerint a karaktert Tobey Maguire-ről mintázták, akit amúgy is mindenki csak Hannibal Lecternek nevezett a kártyaasztal körül. Az Elit játszma esetében az a jó, hogy majdnem mindegy, tényleg ki kicsoda volt az eredeti történetben, vagy az, hogy Molly kisasszony mit hagyott ki a megfilmesítendő események közül és mit szépített meg, mert Sorkin egyetlen húzással szinte lényegtelenné teszi, hogy mi is történt pontosan: olyan gyorsan pörget mindent le, hogy ne legyen időnk elgondolkodni a részleteken. Az első pillanatoktól kezdve, amikor megismerjük a még fiatal Mollyt és egy sérülés miatt félrecsúszott sportolói pályafutását, a film bombázni kezd minket tényekkel, adatokkal, érdekességekkel, és ez így megy majdnem 140 percen át, de a film furcsa módon mindvégig képes fenntartani az érdeklődésünket, elsősorban azért, mert Sorkin egyrészt elképesztőn jól ír, itt még a nagy ritkán előforduló, kevésbé sikerült jeleneteknél sincsen egy rosszul megírt, félrebillenő mondat sem.
