Az Aljas nyolcasban Quentin Tarantino egy másodpercre sem fogja vissza magát, itt bármikor történhet valami ocsmányság, senki sincs biztonságban, és senki sem jófiú.
Quentin Tarantino tizedik filmje eredetileg előző munkája, a Django elszabadul (2012) folytatása lett volna, ám ahogy QT írta a forgatókönyvet, egyre világosabbá vált számára, hogy az eredeti főhősnek, a felszabadított Djangónak nincs helye ebben az új történetben. Így aztán az Aljas nyolcas (2015) önálló film lett – vagyis majdnem nem lett semmilyen film, mert valamilyen barom kitette a netre a forgatókönyvet, és az egyszerre csalódott és felháborodott rendező úgy döntött, nem forgatja le a filmet. Aztán szerencsére meggondolta magát.
A hófödte Wyomingban járunk, valahol a hegyek között, ahol egy postakocsi iparkodik megelőzni a közelgő hóvihart. A kocsi utasa egy fejvadász, John Ruth (Kurt Russell) és egy megbilincselt nő (Jennifer Jason Leigh), hamarosan pedig csatlakozik hozzájuk egy volt északi lovassági tiszt, a szintén fejvadász, színes bőrű Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) és a közeli kisváros új seriffje (Walton Goggins), aki a polgárháborúban a másik oldalon harcolt. A társaság még épp időben ér a hegy tetején álló postakocsi állomásra, ahol többen próbálják átvészelni a vihart, de már az első pillanatban tudjuk, hogy valami nem stimmel az itt egybegyűltekkel. Mármint azon túl, hogy ezek alapból is címeres gazfickók, válogatott gyilkosok és haramiák, de vannak köztük, akik még ennél is rosszabbak.
Bár Tarantino látszólag tényleg a Django elszabadul világát építi tovább, és a western valóban jól áll neki, de az Aljas nyolcas sokkal inkább rokonítható a Kutyaszorítóbannal. Itt is egy rakás rossz arcú néz farkasszemet egymással – köztük Tim Roth és Michael Madsen -, és itt is elképesztően sokat dumálnak, ráadásul elég profán módon, de úgy, hogy azt nem lehet megunni, és számos más közös vonás van a két film között, de a legtöbbet szpojlerezés lenne elárulni. Tudjuk, hogy Tarantino nem csupán előszeretettel idéz híres és elfeledett alkotásokból, de tulajdonképpen ezekből az idézetekből rakja össze saját munkáit, és az Aljas nyolcas is számos más film jeleneteit idézi fel. Nem plágiumról van szó, hanem a film mélységes szeretetéről és tiszteletéről. Ez a rajongás áthat minden jeleneten, minden karakteren, sokkal inkább, mint a színesebb, csavarosabb, mégis kevésbé lenyűgöző Djangóban, és Tarantino nem tud betelni a jelenetek felépítésével és saját párbeszédeivel.
Ennio Morricone Oscar-díjas zenéjével és Robert Richardson képeivel Tarantino majdnem tökéletes filmet készített, ami egyben főhajtás is az egész műfaj és úgy általában a filmművészet előtt, miközben baromira szórakoztat. Rendezőnk talán sosem volt ilyen szókimondó és nagyszájú, pedig tudjuk, sosem volt az a típus, aki visszafogja magát, és számára bűnös élvezet szemét karaktereket megalkotni és velük aljas húzásokat véghezvinni, és ebből most jut bőven, mert VALAMI mindenkiről kiderül. Abba már bele se menjünk, hogy teljesen képzetlen, videótékásból lett rendező létére milyen fantasztikusan ért a színészvezetéshez, és a szokásos Jackson különszám mellett a hatalmas bajusszal is felfegyverzett Kurt Russell a legemlékezetesebb itt – és szegény Jennifer Jason Leigh, akivel elég rondán bánnak, viszont Oscarra jelölték az alakításáért.
