A maori harcosok nagyon kemény legények voltak

Még az angol gyarmatosítók érkezése előtt játszódik a Holt földeken (2014), amikor a törzsek napi szinten csaptak össze egymással a dicsőségért, a zsákmányért vagy – mint esetünkben – a bosszúért.

Fiatalkorom egyik meghatározó filmélménye volt a Geoff Murphy rendezte, 1983-as új-zélandi Utu (Bosszú), amely egy maori harcos véres bosszúhadjáratáról szól a családját és egész faluját lemészároló angol katonák és brit telepesek ellen. A kevéssé ismert, de a filmínyencek által nagyra becsült, elemi erejű filmet 2014-ben felújítva újra kiadták, sok fesztiválon is szerepelt, ami különös egybeesés, mert ugyanebben az évben mutattak be egy másik filmet a maori harcosokról, Holt földeken címmel, csak az még az európaiak érkezése előtti időkben játszódik, amikor a maorinak maori volt a farkasa.  

A maori harcos társadalom élete a különböző törzsek és törzsszövetségek közötti, erősen ritualizált párharcok, rajtaütések és portyák köré épült, ezek tettek valakit híressé vagy emeltek fel törzsfőnöknek – a praktikusabb oldalról nézve, így tettek szert jól termő földekre, mindenféle zsákmányra. Itt is ez történik, azzal a különbséggel, hogy a támadó fél aljas cselhez folyamodik: elesett harcosaikat megtisztelni érkeznek hősünk, a tizenéves Hongi (James Rolleston) falujába, majd ölnek meg szinte mindenkit, hogy a törzsfőnök, Hongi apja fejével távozzanak trófeaként. A fiú, bár semmi esélye a vérszomjas Wirepa (Te Kohe Tuhaka) és harcosai ellen, a portyázók után ered, hogy bosszút állhasson, bár azok a címbéli holt földeken vágnak át, amelyet egy emberevő démon őriz.

A fiú azonban rátalál a szörnyetegre (Lawrence Makoare), aki ugyan hús-vér ember, de olyan vérszomjas és olyan rettenetes, mint egy igazi démon, ám ahelyett, hogy végezne hősünkkel, egy látomás hatására mellé áll, hogy segítsen a bosszú végrehajtásában, és megindul a leszámolás. Amely során Toa Fraser (Út a szívhez, Az utód, Giselle) rendező ad egy kis ízelítőt a maori hadviselésből, az olyan fegyverekről, mint a kőből készült ütőszerszám, a patu vagy a hosszú, ütésre és szúrásra egyformán használható taiaha, a gonoszok pedig a végén egy jellegzetes pá-ban, föld és fa erődítményben keresnek menedéket – persze hiába. A Holtak útja így nem csak egy nagyon izgalmas bosszúfilm, hanem egyfajta néprajzi bemutató is egy olyan népről, akik iszonyú messze élnek tőlünk, és akikről alig tudunk valamit a menő törzsi tetkókat leszámítva – de a legtöbbünk azt sem tudja, hogy az honnan van. A film egyébként olyan sikeres volt, hogy egy tavaly bemutatott, eléggé látványos sorozat is készült belőle.