Könnyű mindenért a médiára mutogatni, ami rendszerint csak beszámol az eseményekről, de mi van a tények manipulálásával és elferdítésével? És mi van az ijesztő Jake Gyllenhaallal?
Rengeteg kontextusban lehet beszélni a média szerepéről és felelősségéről mindennapjainkban, legyen szó a politikai összefüggésekről és a sajtószabadság kérdéséről, a közízlés formálásáról vagy a privát szféra tiszteletéről és a bulvársajtó szerepéről, de van ennek egy sokkal közvetlenebb aspektusa is. Mi van akkor, ha valaki már a helyszínen, a terepen manipulálja és torzítja el a tényeket, amihez egy karrierista szerkesztő is bőven asszisztál.
Az illető, Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) tulajdonképpen véletlen lesz riporter. A munkanélküli, magát lopásból és kisebb stiklikből eltartó Los Angeles-i srác egy éjszaka egy autóbaleset helyszínén figyel fel a roncsot videózókra, akik közül az egyik (Bill Paxton) elárulja neki, a véres autóbalesetekről és erőszakos bűncselekményekről készült felvételeket jó pénzért veszik meg a helyi hírcsatornák. Lounak tetszik az ötlet, lop egy biciklit, az árából pedig egy olcsó kamerát és egy rendőrségi adót vesz, hogy követhesse a történéseket. Belevág a bizniszbe, lelkesedése, az önsegítő könyvekből vett optimizmusa hajtja, a sikerhez azonban egyrészt elképesztő gátlástalanság kell, másrészt egy olyan hírszerkesztő (Rene Russo), aki nem csak szemet huny a gátlástalanság felett, de aktívan támogatja az „ifjú tehetséget”, egészen addig a pontig, hogy az képes fölébe kerekedni és őt is irányítani.
Az Éjjeli féreg (2014) forgatókönyvét is jegyző – és azért Oscar-jelölésig jutó - Dan Gilroy tulajdonképpen a sokszor emlegetett amerikai álmot mutatja be, annak lemeztelenített, minden ízében visszataszító oldalát tolva az előtérbe. Merthogy itt nincs másról szó, mint arról, hogy egy ambiciózus, mindenre kész, a „kihívásokat szerető” srác kitűz magának egy célt, és a saját erejéből el is éri azt, megteremtve a lehetőségeket, előteremtve az ehhez szükséges eszközöket, legyőzve a versenytársakat, ha kell improvizálva, sosem hátrálva meg. Célját elérve pedig újabb célokat tűz ki, terjeszkedik, növekszik. Ami tök pozitív, így leírva, de elég egy pillantást vetni a szerep kedvéért majdnem húsz kilót leadó Jake Gyllenhaal sápadt arcára, beteges tekintetére, és már az első perctől tudjuk, hogy ez nem lesz szép történet.
És ez zseniális húzás, mert Gyllenhaal a legszerethetőbb színészek között van, eddig a pillanatig szinte kizárólag kifejezetten szimpatikus srácokat játszott - A buborék srác, Donnie Darko, Bőrnyakúak -, és ezért is működik olyan jól Lou Bloom karaktere. Akinek szeretnél drukkolni, jó lenne örülni a sikerének, de képtelenség, mert annyira aljas, sőt, ahogy halad előre, egyre aljasabb és gátlástalanabb lesz, és már nem elégszik meg azzal, hogy átgázoljon másokon, hogy jobb legyen náluk, de el is akarja pusztítani. És itt jön elő megint a média felelőssége – ami egyben a véres, szaftos sztorikra éhes fogyasztók felelőssége is -, ahol egy ilyen figura pár nap vagy hét alatt a csúcsra verekedheti fel magát, anélkül, hogy egy csepp megbánást vagy lelkiismeret-furdalást érezne.
