Soha nem volt és soha nem is lesz olyan államférfi és hadvezér, mint amilyen Nagy Sándor volt, és nem akarunk túlozni, de olyan élet volt ez, amit maximum csak részeiben lehet visszaadni.
Alexandrosz, vagy ahogy mi ismerjük, Nagy Sándor gyermekkora óta diadalról és harcról álmodozott. Egy apró, de már ekkor agresszívan terjeszkedő, az egymással háborúzó görög városállamok által keltett hatalmi űrbe belépő országból indult el, zsarnoki apja, Philippos (Val Kilmer) árnyékából kellett kilépnie, és mire 25 éves lett, meghódította az ismert világ nagy részét. A kis macedón sereget a hatalmas Perzsa Birodalom ellen vezette, elfoglalta Egyiptomot, majd a sivatag után a hófödte hegycsúcsok felé kanyarodott: India jelentős részét is meghódította. Korábban sosem egyesült ekkora hatalom egyetlen kézben, és talán azóta sem volt rá példa. Nagy Sándor a világ ura lett, neve még ma is fogalom mindazon tájakon, ahol megfordult, mégis magányosan halt titokzatos halált alig 33 éves korában. Néhány nagy barátság, néhány felejthetetlen csábítás, és 9 év vérben és páncélban a világ legnagyobb hadserege élén.
Oliver Stone-t gyermekkora óta elbűvölte Nagy Sándor alakja, régóta dédelgette a gondolatot, hogy filmet forgat róla, tudván, hogy ez olyan történet, amit nem lehet elmesélni. Amiben benne van a dicsőség, a bátorság, az emberfeletti tettek, de benne van a hatalomvágy, a hiúság, az önteltség és a lassan mindent felülíró paranoia is. Mert ha az ember a világ ura, akkor egy ponton túl már senkiben sem bízik, de ezt csak gondolom, mert még sosem voltam a világ ura, és esélyes, hogy sosem leszek. Oliver Stone olyan nagyszabású történelmi filmet akart csinálni, amit még százszor ennyi pénzből sem lehet leforgatni, de, ha nem is járt sikerrel, kudarcot sem vallott. A Nagy Sándor, a hódító (2004) helyenként elképesztően izgalmas, Sándor talán leghíresebb fegyverténye, a gaugamélai csata hihetetlenül látványosan lett felvéve, akárcsak az indiai hadjárat, amelynek megjelenítéséhez valódi elefántokat használtak, de Stone amúgy is mindig törekedett az abszolút hitelességre és korhűségre.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy tényleg Colin Farrell lett volna a legalkalmasabb Alexandrosz szerepére, de Farell volt ekkor generációjának legfelkapottabb és talán legtehetségesebb színésze, és megvan benne az a fajta „mániákus” tekintet és hozzáállás, ami a szerephez kellett. Abból persze volt egy kis felzúdulás, hogy miért egy ír színész kapta ezt a szerepet, de a görögök amúgy is hajlamosak felzúdulni, ha a történelmükről van szó, még akkor is, ha ez történetesen nem az ő történelmük: a macedónokat a görögök lenézték, északi barbároknak, parasztoknak tartották a maguk idejében – de persze érthető, ha Nagy Sándor dicsőségéből ők is kérnek egy kicsit. Vagy sokat.
