Robert De Nirótól még Martin Scorsesét is a hideg rázta ki, annyira jól alakította a pszichopata gyilkost. Izmok, fogsor, tetoválások, cifra ingek és őrült tekintet. A filmtörténet egyik legnagyobb férge látható vasárnap a Paramounton.
A Rettegés foka az a film, ami a filmtörténet legőrültebb pszichopatáit felsoroló listákon mindig előkelő helyen áll, köszönhetően Robert De Nirónak és az ő fantasztikus alakításának.
Martin Scorsese egy 1962-es, azonos című film remake-jét készítette el 1991-ben, az új verzióban az eredeti film főszereplői is kaptak egy-egy kisebb szerepet. Így került a képbe Gregory Peck, aki az eredetiben az ügyvédet, Sam Bowdent alakította, és Robert Mitchum, aki Max Codyt, az elítélt bűnözőt játszotta. A két színész az eredeti verzió forgatásán elég rosszban volt egymással, amit Scorsese is tiszteletben tartott, így az 1991-es változatban nem lett olyan jelenetük, ahol egyszerre szerepeltek volna.
Az újabb változatot „természetesen” Robert De Niro viszi el a hátán, aki a pszichopata bűnözőt, Max Cadyt alakítja, akinek egyetlen célja van: bosszút állni az ügyvéden (Nick Nolte), aki a börtönbe juttatta. Persze nem menekülhet az ügyvéd családja sem (Jessica Lange és Juliette Lewis).
Robert De Niro, ahogy megszokhattuk már tőle, képes egészen átlényegülni egy-egy szerep kedvéért. Max Cady karakterének megformálására is hónapokig készült: teljesen beleásta magát a szexuális bűnözők rendőrségi profiljaiba, és próbálta feltérképezni motivációikat, korábbi életüket, amiből megérthette, hogy mit miért csináltak. Őrült mennyiségű izmot sikerült magára szednie a hónapokig tartó kondizással: úgy kidolgozta testét, hogy állítólag 3 százaléknyi zsír maradt rajta. Egy fogorvos segítségét is igénybe vette: 5000 dollárt fizetett neki, hogy csinálja meg elhanyagoltra a fogait, ami „csodásan” sikerült is, borzalmasan néz ki a filmben a fogsora. A forgatás után természetesen visszacsináltatta, ami már egy nagyobb összegbe, 20.000 dollárba került. Déli akcentusát is tökéletesítette: magához vette a forgatókönyvet, és elutazott a déli államokba, ahol az ott élőket arra kérte, olvassanak fel belőle neki, amit kazettára rögzített. Scorsesét kirázta a hideg De Niro beszédétől és akcentusától, amit a színész ki is használt: többször felhívta a rendezőt, és az üzenetrögzítőjén számos üzenetet hagyott neki Cady-ként. A karakter tetoválásait növényi színezékkel, illetve festékkel rajzolták meg, ami pár hónap után kopott csak le, és ruháit is nagyrészt De Niro választotta ki a kosztüm dizájnerrel együtt.
A filmet eredetileg Steven Spielberg rendezte volna, aki azonban felajánlotta a lehetőséget Scorsesének. Scorsese háromszor is elolvasta a forgatókönyvet, de valahogy nem tudott vele megbarátkozni. Végül egy évig győzködték, mire ráállt a film megrendezésére. De nem csak a rendező személye volt képlékeny: Scorsese első választása Sam Bowden, vagyis az ügyvéd szerepére Harrison Ford lett volna, ráadásul De Nirót bízta meg, hogy győzze meg Fordot, hogy vállalja el a szerepet. Végül nem sikerült, ezért Nick Nolte lett a befutó. Danielle Bowden (Juliette Lewis) szerepére nagy volt a tumultus: Drew Barrymore-t is meghallgatták, de nem sikerült a casting, amiről a színésznő élete tragédiájaként beszélt egy interjúban. Reese Witherspoon és Christina Applegate is részt vett a meghallgatáson, és Nicole Kidman is bejelentkezett a szerepre, de Scorsese fiatalabb színésznőt szeretett volna, így végül Juliette Lewis-t választották. És milyen jó tették!
Van egy nagyon emlékezetes jelenet, amiben Juliette Lewis és Robert De Niro egy iskola auditóriumában beszélget egymással, illetve inkább csak a férfi beszél a kislányhoz, ő pedig szerényen és zavarban válaszolgat. A jelenet az egyik legzavarbaejtőbb párbeszéd a filmben, sőt a filmtörténetben: egy interjúban De Niro elmondta, hogy az ő ötlete volt, hogy a hüvelykujját Lewis szájába dugja, ami valljuk be, elég beteg, de mindenképpen hatásos. Juliette Lewis ezt a jelenetet élete egyik meghatározó mozzanatának írta le:
„Az a kilenc perces jelenet De Niróval… Nem is tudtam, hogy kilenc perc, amíg Marty (Martin Scorsese) el nem mondta, és ez nagyon ritka. Rendszerint jelenetről jelenetre mész, és így mondod el a sztorit. De az a jelenet meg csak úgy megtörtént. Nem tudom leírni, milyen volt csinálni, de az volt a legmélyebb érzelmi tangó a mozi mesterével. Úgy éreztem… Mi is az a szó? Transzcendentális! Testen kívüli. Így éreztem, pedig még nagyon fiatal voltam.”
