Bár a kornak megfelelően kicsit szájbarágós és nagyon szentimentális a tálalás, a koncentrációs táborban is bokszolásra kényszerített egykori bajnok története ma is megér egy misét.
Salamo Arouch bokszoló létező személy volt, a thesszalonikai görög zsidó családba született férfi megszerezte hazája középsúlyú bajnoki címét, majd Balkán-bajnoki címet nyert középsúlyban 1939-ben. Négy évvel később a fiatalembert letartóztatják, miközben megpróbálja megmenteni családját és barátait a németek karmaiból. A családjával együtt Auschwitzba deportálják, és miután kiderül, hogy bokszoló, a férfit arra kényszerítik, hogy újra a szorítóba lépjen, így szórakoztatva a katonákat. A tét óriási, a saját és hozzátartozóinak élete, mivel a vesztest vagy helyben agyonlövik vagy gázkamrába küldik.
Arouch több mint kétszáz mérkőzést vívott, egyszer sem vesztett, bár rendszerint nála jóval nagyobb ellenfelet kapott. Igaz, kétszer annyira kimerült volt a heti két, néha három mérkőzés után az embertelen körülmények között, hogy döntetlent vívott, és az őrök voltak olyan „sportszerűek”, hogy mindkét öklöző életét megkímélték. A film valós történetet dolgoz fel, persze bizonyos pontokon némi alkotói szabadságot élvezve, és egyes jeleneteket az auschwitzi haláltáborban forgattak. Ami egyébként sem előtte, sem azóta nem történt meg. És azért, különösen az eredeti helyszíneket látva, ahol százezrek haltak meg, mindez elgondolkodtató, milyen lehet nap mint nap a szorítóba állni, és a győzelembe is belepusztulni, hiszen az a másik ember, egy sorstárs halálát jelenti, és soha fel nem adni.
Merthogy Arouch családja ott volt a németek kezében, ha a férfi veszít, akkor megölik őket. És az csak természetes, hogy egy ennyire nehéz – és nehezen hihető – történetet nehéz filmre vinni is, és a nem különösebben fajsúlyos rendező, Robert M. Young nem is mindig találja meg a saját hangját. Van, hogy elcsúsznak hangsúlyok, nem emel ki fontos részleteket eléggé, és a zene mindvégig beletolakszik a történetbe, de ellensúlyként ott van Willem Dafoe, aki ekkor, 1989 táján volt talán először a csúcson. Az ő fegyelmezett, a környezethez és a film mondanivalójához képest is visszafogott, mégis hihetetlenül karizmatikus játéka viszi a filmet, és neki aztán bármit elhiszünk. Például azt, hogy tud bokszolni.
