Kellett egy kis idő, hogy megtanuljuk igazán értékelni Tarantino harmadik rendezését, de akárcsak főhősnője, a Jackie Brown is csodálatosan öregszik.
Hogy ki az a Pam Grier? A korai hetvenes évek erőszakban és szexben fürdő olcsó gettófilmjeinek, a blaxploitation műfaj ikonikus alakja volt, olyan filmek sztárja, mint a Foxy Brown vagy a Coffy. Egy igazi kebelcsoda volt, aki nem szégyellte megmutatni bájait, ugyanakkor erős, karakteres nő volt rendkívüli kisugárzással. És ahogy John Travolta esetében a Ponyvaregénynél, úgy fedezte fel magának és a film világának újra Griert Quentin Tarantino az 1997-es Jackie Brownnal. Más kérdés, hogy ez a film nem lett olyan nagy siker, mint az a film.
Tarantino harmadik rendezése sokak számára csalódás volt, több okból is. Egyrészt a valóban zseniális, rengeteg szereplőt mozgató, rendkívül látványos Ponyvaregény után iszonyú nehéz lehetett bármit is letenni az asztalra. A Jackie Brown ráadásul visszafogott, viszonylag egyszerű darab lett, ráadásul jóval idősebb szereplőkkel, és jóval kevésbé tarantinós, mint a rendező előző két munkája. Utóbbi nyilván annak tudható be, hogy Elmore Leonard egyik remekbe sikerült írásából, a Rum Punch című regényből dolgozott, amihez sokat már nem is kellett hozzáadnia – a mai napig ez az egyetlen „feldolgozása” -, a többit pedig Pam Grier személye határozta meg, aki ötven felett is dögösebb, mint bármely más színésznő a filmből. A filmbuzi Tarantino egyszerűen vele akart dolgozni, és ez mindent felülírt. Így lett a Leonard regény fehér hősnőjéből, Jackie Burke-ből a dögös érett fekete nő, aki egyszerre áldozat, bűntárs és túlélő, és így jött be a rengeteg blaxploitation filmidézet is.
Jackie Brown egy lepusztult légitársaság légikisasszonya, aki egy kis pénzmosással egészíti ki keresetét. Volt pasijának, a gátlástalan fekete gengszternek dolgozik, ami nem életbiztosítás, hiszen a pasas saját cinkostársait sem kíméli, ha arról van szó. És most arról van szó, mert Jackie-t elkapják egy szállítmánnyal, és együttműködésre akarják rávenni. Csakhogy a sokat látott nő tudja, mi vár rá, és azt is, hogyan védje meg magát, amihez jól jön a frissen megismert óvadékügynök, akinek a segítségével megpróbál túljárni a többiek eszén. Szóval van itt csavar bőven, de a többi Tarantino filmhez képest az erőszak itt szinte elhanyagolható, összesen négy hullát számolhatunk meg, és a tempó is sokkal ráérősebb. Ebben persze benne van néhány kevésbé fontos epizód.
És akad jópár túlírt, a rendezőre oly jellemző párbeszéd, nagyrészt Tartantino kedvenc színészéhez, Samuel L. Jacksonhoz kapcsolódóan. Jackson azóta is játszott egy rakás visszataszító figurát, de még most is a Jackie Brown Ordellje viszi a pálmát, és Robert De Niro ostoba, folyamatosan beállt bűnözője is emlékezetes maradt. A filmet azonban nem ők viszik, hanem Grier és Robert Forster kettőse, és a sokat látott, jó szimatú óvadékügynököt alakító Foster karrierje is nagyon, de nagyon sokat köszönhet QT-nak. És a film dicsekedhet a mozitörténet egyik legjobb intrójával, ahogy Jackie végigvonul a repülőtéren Bobbie Womack Across a 110th Street című számára – de a végére egy másik, alternatív bevezetőt hagytunk, ahol Pam Grier egy másik jól felismerhető számra bohóckodik.
