Fábri Zoltán örökbecsű klasszikusa az átlagember képébe tolja a nagy filozofikus kérdést: zsarnoknak vagy rabszolgának jobb lenni, a döntést pedig Latinovits Zoltán könnyíti meg ördögi nyilasként.
1944. december közepén vagyunk, Budapest a körülzárás határán. Hamarosan kezdődik az ostrom, mindennaposak a légiriadók és a razziák, éjszakánként elsötétítés van, a városban tombol a nyilasterror. Az egyik kiskocsmában a nehéz idők ellenére is összegyűlik esténként egy asztaltársaság, akik egyszer egy erkölcsfilozófiai kérdést vitatnak meg: jobb-e kegyetlen rabszolgatartónak lenni, mint egyszerű rabszolgának, akit szenvedése erkölcsi fölénnyel ruház fel. Másnap az elméleti kérdés véres valósággá válik, amikor a nyilasok mindenkit letartóztatnak.
Először úgy tűnik, mindenkit kivégeznek, mivel a beszélgetés közben szidalmazták a nyilas kormányt, ám megjelenik egy idősebb, civilruhás férfi, aki kioktatja a pribékeket: az átlagembert nem megölni kell, hanem megtörni. Szabadulásuk ára egy egyszerű gesztus: egy félholtra vert, krisztusi pózban kikötözött kommunista fogolynak kell két szimbolikus pofont adniuk hűségük bizonyítékaként. Bár életük a tét, mégsem képes mindenki megtenni ezt, aki pedig megteszi, nem saját magát akarja menteni. A Sánta Ferenc azonos című regénye alapján készült Az ötödik pecsét - a cím a Biblia hétpecsétes titkainak egyikére utal – ma is érvényes erkölcsi kérdéseket feszeget, méghozzá kézzelfoghatóan, rendkívül feszült módon.
Fábri Zoltán filmjének persze az alakítások adják a gerincét, a legfontosabb szerepekben olyan nagyszerű színészeket láthatunk, mint a zseniális Őze Lajos vagy Márkus László. A legemlékezetesebb feladatot azonban Latinovits Zoltán kapta. Ő ekkor már rég a közönség kedvence volt, egy ennyire ellenszenves, majdnem ördögi karakter jókora szakítás volt korábbi munkáitól, de ezt is nagyszerűen oldotta meg, mint mindent. A megkínzott, már a kezdetektől halálra ítélt fogoly pedig az ekkor még nagyon fiatal Cserhalmi György.
A film elérhető a Filmio.hu-n.
