Volt idő, amikor Hollywoodban mindenki spanyol rendezőt akart magának, és ezt leginkább a Nicole Kidman-Tom Cruise páros engedhette meg magának. Éltek is a lehetőséggel.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a történet szerint az Angliához tartozó Jersey szigetén járunk, 1945-ben, a II. világháborúnak vége, mert valójában mindent a spanyolországi Santanderben vettek fel, és a színészeket leszámítva a stáb minden tagja spanyol. Spanyol a rendező-forgatókönyvíró és egyben zeneszerző Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed, A belső tenger), spanyol az operatőr, a vágó, a sminkes és a producerek is, sőt, 2014-ig ez volt a legtöbb bevételt hozó spanyol film. Még Goya-díjat is kapott, ami némi túlzással a spanyol Oscar, pedig egy büdös szó sem hangzik el benne spanyolul, még annyi sem, hogy Gracias! Hogy lehet ez?
Úgy, hogy korának nagy sztárpárja, a Nicole Kidman-Tom Cruise házaspár rákattant az európai filmre, miután leforgatták Stanley Kubrickkal a Tágra zárt szemeket (1999), és kapóra jött nekik az ekkor oly felkapott Amenabár. Meg is környékezték a rendezőt, az executive producer Cruise lett, a főszereplő pedig Kidman, és együtt összehoztak egy igazi klasszikus kísértetmesét, mert azért horrorról mégsem beszélhetünk, thrillernek viszont túl komor a film. A dolog szépséghibája, hogy Cruise és Kidman menet közben szétmentek, válásukat a film premierjének hetén zárták le, majd Cruise megcsináltatta magának Amenabár Nyisd ki a szemed című 1997-es filmjének amerikai remake-jét Vanília égbolt címmel, hogy összeszedje annak spanyol főszereplőnőjét, Penelope Cruzt. De vissza a filmhez, amely kis híján idegösszeroppanást hozott Kidmannek.
Hősnőnk, Grace férje nem tért vissza a frontról. A nő egyedül, és szigorú erkölcsi normáktól vezérelve neveli fel gyermekeit a viktoriánus házban. Lánya és fia furcsa betegségben szenvednek: nem tehetik ki magukat direkt napfénynek – ez egyébként egy létező betegség, a neve Xeroderma Pigmentosum, de a világon alig ezer embert sújt. Amikor három új szolgáló érkezik a házhoz, meg kell tanulniuk a legfontosabb szabályt: a kastélyt mindenkor félhomályban kell tartani; egyetlen ajtót sem szabad kitárni anélkül, hogy a mögötte lévőt be ne zárták volna. Ám a Grace által fenntartott szigorú rend felborul. Grace, a gyerekek és az őket körülvevők végzetes lépésre szánják el magukat. És vannak szellemek is, ahogy azt már korábban felfedtük.
A Más világ, bár nyilvánvalóan magán viseli a rendező és a spanyol stáb kézjegyét, leginkább az ötvenes-hatvanas évek patinás horrorjait idézi a cselédséggel, magával a házzal és a régi fényképekkel – az egyiken maga a rendező látható, amolyan belsős viccként -, és persze Nicole Kidman szándékosan merev, mégis sokatmondó játékával. Amely BAFTA és Golden Globe-jelölést hozott neki. Kidman azonban már a próbák alatt ki akart szállni, mert a történettől rémálmok kezdték gyötörni, mindenáron más színésznőket akart beajánlani a rendezőnek, ám az ragaszkodott őhozzá. És amit a vásznon – pontosabban ez esetben a tévéképernyőn – látunk, az valódi szorongás, valódi félelem, és ez teszi a filmet igazán különlegessé.
