Nyilvánvaló volt, hogy a főhős és címszereplő Chadwick Boseman tragikus halála kapcsán valamelyik csatorna műsorra tűzi a színész legfontosabb, ikonikus szerepét. Meg is történt.
Azt már azelőtt lehetett tudni, hogy az új Marvel szuperhősfilm, a Fekete Párduc nagyon hasítani fog, mielőtt bemutatták volna, hiszen jegyelővételi rekordokat döntött. Ami mondjuk egy Marvel filmnél önmagában még nem szenzáció, itt azonban egy alig ismert karakter saját filmjéről volt szó, ráadásul afrikai karakterről, és rajta kívül is szinte minden más szereplő afro-amerikai volt. És ezzel a stúdió egyrészt komoly kockázatot vállalt, másrészt megérezte az idők szavát, ami azt diktálta, egy ilyen mesét is el lehet mondani a nagyközönségnek, mert már nem csak azok lesznek rá vevők, akiknek ugyanolyan a bőrszíne, mint a főhősnek, hanem mindenki más is. És le lehet szólni a képregényfilmeket, de ez szép gesztus volt – ami persze nagyon is kifizetődött.
És a Fekete Párduc az elmúlt két év során, a black lives matter mozgalom megjelenésével, a társadalmi probléma újraértelmezésével és kiéleződésével egyre értékesebbnek tűnik, Chadwick Boseman tragikus halála pedig magát a figurát emeli piedesztálra. A kitalált afrikai királyság, Wakanda jogos uralkodóját, civil nevén T’Challát már az Amerika Kapitány: Polgárháborúban megismerhettük, ahol egy ENSZ közgyűlésen elkövetett merénylet során életét veszti az agg király, helyére a tettvágytól duzzadó T’Challa kerül. Itt kiderül, az apró királyság kincse a vibránium, ami egy meteorból került ide, az adja azt a gazdagságot és tudást, amit az egész világ elől titkolnak. Az ország létezését is titkolják, de akkor vajon mit keresett a király az ENSZ-ben? Itt megfér egymás mellett a titkos csúcstechnológia és a csodás, kitalált törzsi szokások, de felüti a fejét a viszály, amikor megjelenik egy trónkövetelő. Erik Killmonger (Michael B. Jordan), bár wakandai vér folyik ereiben, egy amerikai lakótelepen nőtt fel, majd zsoldos lett belőle, és az ország mesés gazdagságát arra használná fel, hogy háborút indítson szerte a világon a tesókat eddig elnyomó fehérek ellen.
És a rituális párbajban a kihívó győz, és innen kezdődik a Fekete Párduc igazi története, ami egyben az oldalán álló erős fekete asszonyok története, akik között ott van a király anyja, a volt csaja, a testőre és még az iszonyatosan idegesítően cserfes kishúga is, aki amúgy a tudományos fejlesztési osztályt vezeti, merthogy ilyen is van. Fehér szereplők csak amolyan mellékszálként kerültek be, mint például Martin Freeman barátságos CIA ügynöke, aki egy kicsit azért vicces, vagy Andy Serkis gátlástalan zsoldosa, aki talán a legizgalmasabbra sikerült figura, Ryan Coogler (Creed: Apollo fia) rendező mindebből impozáns szuperhősfilmet, sőt, királydrámát csinált – még akkor is, ha a törzsi rituálék egy percig sem tűnnek valódinak, és a két „párduc” filmvégi nagy küzdelme gyakorlatilag követhetetlen. De most ne a hibákat nézzük, hanem Chadwick Boseman nagyszerű játékát figyeljük, mert körülötte valóban vibrált a levegő, szomorú, és egyben hihetetlen, hogy ezt az egészet már betegen csinálta végig. R.I.P., Fekete Párduc.
