A filmre, ami igazi sztárrá tette Heath Ledgert, ma már leginkább úgy emlékszünk, mint ahol furcsa módon modern zenék szóltak egy vicces középkori sztoriban. Pedig több is van itt...
Ki tudja, miért és hogyan került oda, de a szakmában inkább forgatókönyvírói erényei miatt elismert Brian Helgeland rendező - aki annak idején Oscar-díjat kapott a Szigorúan bizalmas forgatókönyvéért –, de A hazafi forgatásán látta meg az Ausztráliában már komoly sztárnak számító, de Hollywoodban még komolyan nem jegyzett Heath Ledgert. Tetszett neki a srác vagánysága, karizmája, és úgy döntött, rá bízza a Lovagregény főszerepét.
Így lett Ledger az egyszerű származású William Thatcher, aki nemcsak kiváló szájhős, hanem első osztályú szédítő is, akinek csupán egy rang hiányzik a teljes sikerhez. Mivel az nem terem minden bokorban, hát hazudik egyet magának, amikor gazdája, Sir Ector a lovagi tornán jobblétre szenderül. Felveszi a vértezetét, és néhai ura nevében megnyeri a díjat. Hamarosan víg cimboráival egyik tornáról járnak a másikra, és William igazi sztár lesz, immár Sir Ulrich von Lichtenstein néven, hozzá hasonló szélhámosokból álló kisebb udvartartással. Csakhogy a szép Lady Jocelyn (Shannyn Sossamon) teljesen elcsavarja a fejét, mellyel egy veszélyes és féltékeny ellenséget szerez magának. Ráadásul Adhemar gróf (Rufus Sewell), a fekete lovag rájön, hogy egy csaló orránál fogva vezeti a sportbarát nemességet.
Ebből a rövid tartalomból persze a lényeg nem derül ki: korának legnépszerűbb sportja – a nyilvános kivégzéseken és a boszorkányüldözésen túl -, a lovagi torna itt úgy jelenik meg, mintha mondjuk az angol első osztályú foci bajnokságról lenne szó. Vannak hatalmas sztárok, Ledger nyilván nem véletlen lett olyanra véve, mint David Beckham -, vannak szurkolótáborok, és vannak rendszeres mérkőzések, igaz, itt a döntetlen nem opció. És ezért csendült fel David Bowie és más modern számok is – és talán azért is, mert így kikacsintva nem kellett ügyelni minden egyes nyavalyás részletre. Merthogy középkori lovagfilmet forgatni iszonyatosan drága és hatalmas munka – a kellékesek például hetekig kísérleteztek azzal, hogyan törhetnek ripityára a lovagok lándzsái egymás páncélzatán úgy, hogy az látványos legyen, de senki se sérüljön meg. A megoldás végül az lett, hogy a lándzsák vége a legpuhább balsafa lett, a belsejük üreges, amit linguine tésztával töltöttek meg. Becsapódáskor ez a tészta spriccelt szét, nem a fadarabok: nem is sérült meg senki, csak a rendező, akinek maga Ledger verte ki az egyik metszőfogát bohóckodás közben egy seprűvel.
És Ledger be is futott ezzel a szereppel, de ha nem ezzel futott volna be, akkor a következővel, mert annyira tehetséges volt. Aki viszont nem futott be, pedig megérdemelte volna, az Shannyn Sossamon volt, akinek ezután is főleg B-filmek felejthető alakításai jutottak, pedig mindig volt benne valami Angelina Jolie-s, persze jó értelemben. És sporton, David Bowie-n és a mutatós színészeken kívül van egy másik vonatkozása is a filmnek, méghozzá irodalmi. William sikere sokban az őt hájpoló, kikiáltóként szolgáló barátjának, a vándorköltő Geoffrey-nak köszönhető (Paul Bettany), aki nem más, mint Geoffrey Chaucer, a Canterburyi mesék szerzője, akinek életrajzírói egy évével nem tudnak elszámolni a mai napig sem – nos, a film azzal a gondolattal játszik el, hogy EZT csinálta akkoriban.
