A magyar televíziózás újabb kellemetlensége a 2000-es évekből.
Emlékeznek még arra a műsorra, ami kéthetente jelentkezett a TV2 műsorán, két ötven főből álló csapat mérkőzött meg egymással, egy majom szerepelt a műsor logóján, és Bochkor Gábor, aztán Nacsa Olivér volt a műsorvezetője? Ez volt a Csaó, Darwin!, ami újabb ékköve a borzasztó agyradírként funkcionáló, a szürkeállományon kegyetlen pusztítást végző, régi tévéműsorokról szóló cikkeinknek.
A Csaó, Darwin! papíron még nem is néz ki olyan borzasztóan. A leírás szerint:
Magas vagy alacsony? Szőke vagy barna? Kopasz vagy sűrű hajú? Macho vagy intellektuel? Melyek azok a tulajdonságok, amik a férfiakat és a nőket továbbviszik a következő évezredbe? Miből tevődik össze az ideális emberi lény? Melyik típus a csúcsragadozó? A Csaó, Darwin formátum megkísérli a választ erre az óriási antropológiai kérdésre. Minden második héten versenyre kelnek egymással különböző esztétikai, viselkedési, és szociológiai csoportok képviselői annak érdekében, hogy bebizonyítsák saját sztereotípiájuk felsőbbrendűségét. A két versenyben álló csapat szórakoztató próbatételek és vicces játékok során küzd egymás ellen, azzal a céllal, hogy teszteljék sokoldalúságukat a bátorságtól az intelligenciáig. Mindenek felett azonban azt kell bizonyítaniuk, hogy kellő humorérzékkel rendelkeznek ahhoz, hogy kitartsanak az adás végéig.
Oké, hát már itt is eléggé megszaladt a bullshit generátor, hogy antropológiai kérdést csinálnak egy nettó sztereotípiákra felhúzott, öncélú, nézettséghajhász, nagyszabású show-ból. Volt olyan rész, ahol például rapperek és operaénekesek mérték össze tudásukat. El lehet képzelni ezt a gigászi párharcot. Oké, hogy szürreális összeállítás ez, és talán pont ez lesz az, ami miatt majd megnézik az emberek, mert tényleg, ilyen nincs az életben, csak a tévében. De talán nem is véletlen, mivel a rap és az opera rajongóinak elég vékony a metszete. Arról nem is beszélve, hogy ugyan mind a két zenei műfaj eléggé ismert, de nem biztos, hogy azok, akik kéthetente szombat este leülnek a tévé elé, azok pont ennek a két műfajnak a szerelmesei. A készítők érezhették, hogy akkor tudnak nagyobb közönséghez eljutni, ha lemennek egy bizonyos szint alá.
Ez olyan jól sikerült, hogy még az Evangélikus élet, az ország evangélikus hetilapja is írt a műsorról. Nem éppen hozsannázó stílusban. A komplett cikket is ide lehetne illeszteni, de a konklúzió is elég beszédes, ami így szól:
Az eredmény elszomorító. Nem azért, mert a tökös csajok diadalmaskodtak a dögös nők felett. Hanem azért, mert az ízléstelenség ismét győzött a józan ész felett. Leginkább pedig az zavar így utólag, hogy bár háttérként és sorozatos felháborodások közepette néztem a műsort, de magam sem kapcsoltam ki a televíziót.
Amint az olvasható, a Csaó, Darwin! annyira kínos, hogy nem tudja levenni róla a szemét az ember. Még akkor sem, ha neki kellemetlen mindaz, ami a képernyőn megy. És tényleg. A Dögös csajok vs tökös csajok adás promója már önmagában felér egy halálos dózisú szekunder szégyennel.
12-es karika mellett ezt bevállalni elég bátor dolog. Ízléstelen, de bátor. Az egésznek semmi értelme, ahogy annak sem, hogy Dundika valamelyik adás valamelyik pillanatában elkezd fehérneműre vetkőzve táncolni, kábé úgy, mint Demi Moore a Sztriptíz című filmben. Ebben nem is az erotikus tánc a felháborító, hanem az, ahogy a zsűri viselkedik. A színpad szélén, a pulton állva tapsolnak. Az ingyen biztosított nudibár-élményt megkapta a néző is. Hogy ezt milyen lehet az egész családdal, együtt, közösen átélni, az már megint más kérdés. Én leginkább olyan jeleneteket látok magam előtt, hogy az apuka gúvadt szemekkel, pislogás nélkül, kaján vigyorral nézi a történéseket, pajzán megjegyzéseket tesz, mire a feleség oldalba böki, de a férj csak röhög, és így a gyerekek is, ha épp nincsenek kiakadva az apjuk gusztustalan szexizmusától.
