Kovács András filmje a magyar történelem egyik szégyenfoltját mutatja be a bűnösök, a bűnrészesek és hallgatók szempontjából, ráadásként a Hideg napok a kor legjobb színészeit vonultatja fel.
1942 januárjában a magyar hadsereg főtisztjei razziát rendeltek el a visszacsatolt Bácskában, válaszul a megélénkült partizántevékenységre. A gyanús egyének előállítása azonban általános vérengzésbe és fosztogatásba torkollt, elsősorban Újvidéken és a környező falvakban, amely során válogatás nélkül öltek meg férfiakat, nőket és gyerekeket. A Duna jegén robbantott lékben, ahová az áldozatokat lőtték, legalább háromezer-háromszáz ember tűnt el "nyomtalanul" - köztük kétezer-ötszáz szerb és több mint ezer zsidó, de voltak magyar polgári áldozatok is. Kovács András 1966-os filmjében, amely Cseres Tibor regénye alapján készült, a vérengzés négy résztvevője közös cellában várva ítéletét, az öt év előtti rettenetes „hideg napokat" idézi fel emlékezetéből.
És az elnevezés nem túlzás, a befagyott Dunához összeterelt emberek közül a mínusz 20 fok alatti hidegben nehézkesen folyó kivégzések során a levetkőztetett gyerekek és nők nem azért könyörögtek hóhéraiknak, hogy megkíméljék őket, hanem hogy minél előbb öljék meg őket. A vérengzés a honvédség köreiben is felháborodást váltott ki, a legfőbb felelősöket pedig távollétükben halálra ítélték, ők azonban a németekhez szöktek, akiknél tettük erénynek számított, és akik főtiszti rangot adtak nekik a Waffen SS-ben. A háború végén azonban ők is bíróság elé kerültek, majd a magyar hatóságok átadták őket a jugoszlávoknak, akik aztán hamarosan kivégeztek mindenkit, még a gyilkosságokat leállító és a felelősöket bíróság elé állító vezérkari főnököt, Szombathelyi Ferencet is.
Kovács filmjében, amelyet szokás a magyar modernizmus egyik legjelentősebb alkotásának is nevezni, a hagyományos lineáris elbeszélésmód helyett a modernizmusban az időfelbontásos elbeszélést alkalmazva bontakozik ki a történet, és így bontakozik ki az egyes karakterek valódi szerepe és felelőssége. Mert mindenki mást látott, tett és tapasztalt azalatt a néhány borzalmas nap alatt, sőt, mindenki mást gondol a saját szerepéről is. Van olyan, aki itt, a cellában tudja meg, pontosan mi történt a feleségével, ahogy további bűnök is napvilágra kerülnek. És persze nem mindenki bűnös, sőt, de a film azt sugallja, aki tétlen maradt, az is bűnös. A szerkezetnek köszönhetően azonban nem csak börtöndrámát látunk, hanem az egykori események is kibontakoznak a nézők előtt, és a rendező meglepően hűen adja vissza az eseményeket, csak pár ponton áldozva fel a történelmi hűséget a karakterfejlődés oltárán.
És mindezt persze a magyar színjátszás legjava előadásában, hiszen a cellában ott van Latinovits Zoltán és Darvas Iván, mindketten valós személyeket formálva meg. A film, amely akkor is kényesnek számító kérdést dolgozott fel, elhozta a Karlovy Vary filmfesztivál fődíját, és ugyanitt a nemzetközi kritikusok díját is megkapta. És tegyük hozzá azt, ami a vásznon nem hangzott el, a háború végén nem csak a valódi gyilkosok bűnhődtek meg, de a jugoszláv partizánok megtorlása egyes becslések szerint tízszeresen adta vissza a „kölcsönt” a védtelen magyar és sváb lakosságnak, ami talán nem történt volna meg, ha nincsenek a „hideg napok”.
