Halottak persze vannak, sőt, a történet egy holttest utáni keresésről szól, de az Állj mellém!-ben nem fröcsög a vér. Itt valami egészen másról van szó, a barátságról és a felnőtté válásról.
Senki sem gondolta, hogy az Állj mellém! különösebben sikeres lesz. 1986 augusztusának közepén mindössze 16 moziban mutatták be egész Amerikában, a kritikusok pedig fanyalogtak, hogy Rob Reiner rendezése nehézkes, szentimentális, és túlságosan is a narrációra épül. A nézők azonban szerették, rengetegen vettek rá jegyet, így további 745 filmszínház tűzte a műsorára, és ami ugyanolyan fontos, még valaki más is szerette: Stephen King. A film ugyanis az író A test című novellájából készült, de a gyártó Columbia Studios okosai féltek, hogy a közönség majd azt hiszi, a történet a testépítésről vagy az erotikáról szól, így választották az Állj mellém! címet a film végén felcsendülő Ben E. King dal, a Stand by Me után. És Stephen King imádta a filmet, ki kellett jönnie a vetítésről pár percre, annyira meghatódott, majd azt nyilatkozta, ez az első alkalom, amikor valóban jól dolgozták fel az egyik művét.
És a hullák után kutató srácok története szép lassan kultfilm lett, aminek persze több oka is volt, nem csak King lelkesedése. És miért kutattak a srácok egy holttest után? Mert egy poros kisvárosban, Castle Rockban – a King életmű visszatérő helyszíne – élnek, nyár van, és nincs semmi érdekes, izgalmas, így aztán amikor híre megy, hogy eltűnt és valószínűleg meghalt egy fiú, a négy jó barát útnak indul, hogy megkeressék a hullát, és bezsebeljék az ezzel járó dicsőséget – és, hogy végre történjen velük valami. Csakhogy egy nagyobb srácokból álló banda is elindul ugyanezzel a céllal, és nem jó ötlet az ő útjukat keresztezni. Nagyjából ennyi az ötlet – az eredeti alapanyag is csak egy novella -, de Reinernek sikerült megfognia több mindent is. Például a jellegzetes kisvárosi hangulatot a megfelelő családi drámákkal, egy barátság fontos pillanatait, és azt, amikor valaki végre ki tud állni önmagáért és a barátaiért, ami valahol a felnőttkor kezdete. És Reiner ehhez megtalálta a legjobb gyerekszereplőket.
A legjobb persze Wil Wheaton és Joaquin Phoenix testvére, az 1993-ban drogtúladagolásban elhunyt River Phoenix, akiről már ekkor tudni lehetett, hogy milyen istenadta tehetség, és vajon mi lehetett volna még belőle. Mellettük ott van a mindig dühös Corey Feldman és a később főleg vígjátékokban játszó Jerry O'Connell, de ott volt Kiefer Sutherland is a rosszfiúként – vicces, hogy ő és Feldman hamarosan újra együtt játszottak Az elveszett fiúkban (1987), hasonló felállásban, de ott Sutherland még vámpír is volt. A film végül egy Oscar-jelölésig jutott a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában, de a lényeg az, hogy még ma is beszélnek róla, még ma is hivatkozási pont.