A Maggie Schwarzenegger igazi meglepetésfilmje, hiszen korábban aligha gondoltuk volna, hogy egy független zombi dráma főhőseként látjuk, de azt sem, hogy ennyire hiteles és megható lesz benne.
Arnold Schwarzenegger előtt az le a kalappal, több okból is. Egyrészt azért, mert otthagyta a jól jövedelmező politikusi karriert és visszatért filmezni, miközben minden fontos, közügyet érintő témában ma is megszólal, és amikor megszólal, mindig józanul, az eszére hallgatva foglal állást. Másrészt színészként mer kockáztatni. Egy idősödő színésznek egy adott ponton nyilván újra kell önmagát definiálnia, és ez hatványozottan igaz egy akciósztárra, és Arnold hajlandó volt erre, és ma is hajlandó olyan szerepeket bevállalni, amelyek tökéletesen szembemennek azzal, amit eddig csinált.
Például elvállalja egy zombifilm főszerepét. Ami kicsit sem hasonlít egyetlen más zombifilmre sem. Ez ugyanis nem olyan lövöldözős, menekülős-túlélős mozi vagy a műfaj kliséit kiparodizáló komédia, hanem egy szívszorító dráma. A film egy család széteséséről és egy apa gyászáról szól, ami jóval azelőtt kezdődik, hogy elveszítené egyetlen gyermekét. A címbéli Maggie ugyanis halálos fertőzést kap, őt is megtámadja a Necroambulist nevű vírus. A folyamat visszafordíthatatlan, a fertőzöttek hosszú hetekig tartó, iszonyatos leépülést követően tudattalan, emberevő zombivá változnak.
Magából a járványból nem sokat látunk, hiszen egy vidéki farmon járunk, távol az emberektől, de tudni lehet, hogy a pusztítás iszonyú, a fertőzötteket pedig a biztos halált jelentő elkülönítő táborokba gyűjtik össze. Maggie utolsó „józan” napjait még családjával töltheti, és bár környezete retteg és viszolyog tőle, imádott apja képtelen lemondani róla, és ez adja a film lényegét, szívét. És Schwarzenegger igazi meglepetés, mert hiteles, nagyszerű, és pont annyit ad, amitől mindent elhiszünk neki. Ez nyilván Henry Hobson rendező érdeme is, hiszen Arnold idén bemutatott, hasonló témájú filmjében, az Utóhatásban már kevésbé meggyőző. Nem játszik túl semmit, nem tör ki ötpercenként zokogásban, mégis olyan szomorúságot és méltóságot áraszt, amire nem gondoltam volna, hogy a vásznon valaha is képes lesz.
Ahogy azt sem hittem volna, hogy valaha is képes lesz igazi átlagembert játszani. És minden más is a helyén van, például a tinilányát alakító Abigail Breslin játéka, a környezetük ábrázolása, a körülmények bemutatása és a dráma kibontakozása, a feszültség építése. Vagyis a Maggie nem csak igazi meglepetésfilm, hanem őszinte, lenyűgöző munka. És Arnold feltehetőleg tartogat még más meglepetéseket is, hiszen a héten jön a Nyírjuk ki Gunthert, egy éjsötét vígjáték is.
