Az idén 40 éves filmet igazából semmi sem predesztinálta arra, hogy kultikus legyen.
Ha jobban belegondolunk, James Cameron első, 1984-es Terminátor-filmje egyáltalán nem adott még okot arra, hogy 40 év távlatából is rajongjunk érte, arra meg végképp nem, hogy egy egész franchise nőjön ki belőle. Miként maga a rendező is mondta a filmjéről:
„Természetesen nincs semmi értelme. De pont ez a szép a filmekben: nem kell logikusnak lenniük, elég, ha valamennyire azok.”
A halálosztó
A film magyar alcíme tökéletesen megragadja annak hangulatát: olyan az egész, mint egy késő esti gagyi a Szív TV-n. Az egész valahogy űbergagyi, és mégis működik. Ennek egyik oka, hogy a nyolcvanas évek elején kifejezetten népszerűek voltak a disztópikus akciófilmek, amik valamilyen sötét jövőt vázoltak fel – mindössze három évvel a Terminátor előtt mutatták be a Mad Max 2. - Az országúti harcost. Mindez nyakon lett öntve egy önfarkába harapó, elég zavaros időutazós mázzal, de ami a legmerészebb, az Arnold Schwarzenegger játéka. Az osztrák színész – akinek ekkor még elég erős volt az akcentusa – kábé tízsornyi szöveggel és olyan darabos, merev színészi játékkal vitte végig az egész filmet, mintha Boris Karlofftól leste volna, aki valahogy így hozta Frankenstein monstrumát 1931-ben – megjegyzem, a karakterhez mérten remekül. Schwarzenegger viszont maga volt az antiszínjátszás.
Cameron ugyanakkor nagyon jól tudta, hogyan leplezze mindezt, és a hajszálvékony és zavaros történetet: teletolta a filmet látványos akciókkal és menő dumákkal („A ruhádat! Add ide a ruhádat, gyorsan!”), és máris elterelte a figyelmet a részekről, hogy az egészre koncentrálva megszülethessen minden idők egyik legcoolabb, kultikus akciófilmje.
(via 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz)
