Felemelő vagy idegesítő, ha valaki a legpocsékabb helyzetben is képes vidám maradni?

A kérdés az, hogyan léehet valaki állandóan vidám, ha csupa pocsék dolog történik az életében? Erre ad választ Mike Leigh filmje, a Hajrá boldogság!, ami annak idején fesztiválkörökben kisebb szenzáció volt.

Poppy (Sally Hawkins) egy harmincas éveiben járó, egyedülálló tanítónő, aki némileg rendhagyó módon mindennek tud örülni – vagy legalább nem esik kétségbe. Amikor ellopják a biciklijét a bolt elől, ahol az undok eladóval próbál beszélgetni, leginkább az zavarja, hogy nem tudott emiatt elköszöni szeretett kerékpárjától, de sebaj, mert ez egy remek lehetőség, hogy megtanuljon vezetni. Így kezdődik Mike Leigh (Vera Drake, Titkok és hazugságok, Mezítelenül), az egyik utolsó igazi humanista európai rendező talán legoptimistább munkája, a Hajrá boldogság! (2008),

pedig Leigh egyáltalán nem olyan, mint hősnője, egy igazi pesszimista-realista. Ám, akárcsak Poppynak, neki is nagyon nagy szíve van.

Vagyis Poppy vezetni tanul, és kifogja oktatóként Scottot (Eddie Marsan), aki mindenben az ellentéte: zárkózott, morcos, szabálykövető és előítéletes, szinte mindenkivel szemben. Számára Poppy bosszantó és idegesítő, figyelmetlen tanítvány, aki még arra sem hajlandó, hogy rendes cipőt vegyen fel, a lány viszont úgy dönt, szembesíti a fickót a rossz szokásaival. És a látszat csal, Poppy nem azért olyan vidám és gondtalan, mert tesz mindenre, vagy túl buta ahhoz, hogy felmérje tettei súlyát, ellenkezőleg. Ez egy védekező mechanizmus, amely megvédi az élet rideg oldalától, amely támaszt nyújt számára, és ami adott esetben problémamegoldó lehetőség is, mint egy veszélyesnek tűnő hajléktalan megjelenésekor éjnek évadján – vagy mint a pokróc autósoktató esetében. És azt is látjuk, hogy munkáját nagyon is komolyan veszik, ahol pont érzékenysége, empátiája az, ami képessé teszi arra, hogy a legjobb döntéseket hozza.

Sally Hawkins amolyan örök mellékszereplő, de Leigh óriási esélyt adott neki, és ez kihatott egész karrierjére – ha ez a film nincs, jó eséllyel a közelébe sem került volna A víz érintésének (2017). Leigh nem az a rendező, aki sztárokkal, ismert arcokkal szeret dolgozni, neki hétköznapi arcok és hétköznapi helyzetek kellenek, azokból tudja a legtöbbet kihozni. Itt is bámulatos, látszólag mégis keresetlen precizitással mutatja be szereplőit, akik Poppy szűkebb-tágabb környezetéből kerülnek ki, és fest le majdnem jelentéktelen helyzetekkel egy egész nemzedéket. És

hiába mosolyog hősnőnk napi 24 órában, a Hajrá boldogság! legalább olyan kemény és őszinte dráma, mint Leigh bármelyik korábbi filmje.