Akárcsak maga a helyszín, minden szereplő amerikai vagy éppen angol, a Vérkötelék készítőinek nagy része francia, ahogy a stílus és a bőrkabátok is azok.
Hogy miért döntött úgy a pályáját sikeres színészként kezdő rendező, Guillaume Canet úgy, hogy ő javarészt francia pénzből pont Amerikában készít filmet, az számomra rejtély. Gyanítom, ez egyrészt amolyan gyerekkori álom lehetett számára, illetve főhajtás a krimi illetve a bűnfilm műfaja előtt, ami mégiscsak hollywoodi találmány. A lényeg, hogy elkészült a Vérkötelék, amelyben mindenki úgy néz ki, mintha francia lenne, de ez csak azért van, mert hősei előszeretettel viselnek divatjamúlt bőrkabátot, ami a filmes francia rendőrnyomozók és nehézsúlyú bűnözők hagyományos viselete.
Ezek a bőrkabátok persze nem divatjamúltak, csak más divatot képviselnek: 1974-ben járunk ugyanis, New Yorkban. Az ötvenéves Christ a jó magaviselete miatt kiengedik a börtönből, miután hosszú éveket töltött rács mögött gyilkosságért. Áldozata egy utolsó patkány volt, aki megérdemelte a halált, nőket erőszakolt és ölt meg, de a törvény az törvény. Szabadulása után hősünket, vonakodva bár, de az öccse, Frank várja, aki zsaru, és ígéretes karrier előtt áll. Frank, abban a reményben, hogy a bátyja megváltozott, és mert apjuk is erre kérte, hajlandó adni neki egy esélyt, magához veszi, és megosztja vele a lakását, amíg munkát talál, és segít neki, hogy rendezze a gyermekeivel és az exfeleségével a kapcsolatát. Chris azonban képtelen megváltozni, és bár nem rossz ember, a körülmények mindig visszarántják, és egy újraéledő kapcsolat miatt most halálos veszélybe is kerül.
Bár anyagi sikert nem hozott, és az értetlenkedő amerikai kritikusok sem ölelték magukhoz a nem is amerikai, de nem is francia bűnfilmet, lassan kialakult a Vérkötelék körül egyfajta rajongótábor, ami több szempontból is érthető. Egy részt Canet-t nem az akció vagy a krimi érdekelte, hanem a bűn közege, amelyből oly nehéz kitörni, és ezt zseniálisan sikerült ábrázolni, ahogy az 1970-es évek hangulatát is. Személyes elméletem az, hogy a franciák ekkor szerettek bele igazán az amerikai (pop)kultúrába, és amikor Amerikát másolják, márpedig gyakran másolják, akkor még mindig ezt a korszakot kopírozzák. Ahogy azt teszik itt is.
Másrész Canet nagyszerű színészeket talált. Clive Owen vastag barkóval is nagyszerű, megvan benne az a férfiasság és morcosság, ami a szerephez kell, az egyik legtehetségesebb és legtöbbet dolgozó, mégis alábecsült amerikai színész, Billy Crudup pedig méltó partnere a becsületes öcs kevésbé hálás szerepében. A filmet azonban a nők viszik a hátukon, ráadásul három nagyszerű színésznő, Mila Kunis, Zoe Saldana és ha már a rendező francia, akkor a legszebb francia színésznő, Marion Cotillard , és ha nem lenne jó a sztori, nem lenne erős a hangulat és jók a férfi főszereplők, miattuk akkor is érdemes lenne megnézni a filmet. Erről szó sincsen, itt minden remekül működik.
