Az amerikai (2010) igazából nem krimi, bár vannak izgalmas részei, teli van fegyverekkel, akadnak fordulatok, de valójában egy élete fordulópontjához érő férfi története.
Az a gyanúm, hogy George Clooney, akinek ugyebár kisebb birtoka van a Comói-tó partján, annyira szeret Olaszországban lenni, hogy nagyobb részt kényelmi szempontokból mondott igent Anton Corbijnnak. És nyilván azért is, mert sokat gondolt a holland rendezőről, aki először a legmenőbb zenekarok fotósa lett, majd a világ egyik legismertebb kliprendezője a maga korában, aztán vágott bele a filmkészítésbe, és első munkája, a Joy Division tragikusan fiatalon elhunyt énekeséről szóló Control (2007) elképesztő siker lett. Nyilván ennek is köszönhette, hogy egy Clooney kaliberű sztár szóba állt vele, és íme, ebből lett Az amerikai (2010), egy egészen furcsa, nosztalgikus, sőt, szentimentális film, amiben azért egy kicsit gyilkolnak is.
Jack (Clooney) a bérgyilkosság művésze, jó referenciákkal és rendkívüli fegyverszakértelemmel, aki folyamatosan mozgásban és mindig résen van. Egy balul elsült svédországi akció után megfogadja, hogy a következő munka lesz az utolsó. Ez az utolsó küldetés egy olasz kisvárosba szólítja. Csakhogy Jack számára minden helyszín csapda, és minden ember egy potenciális fenyegetés, ezért maga is meglepődik, amikor mégis bensőséges beszélgetésbe bonyolódik egy pappal (Paolo Bonacelli), és szerelmi viszonyba keveredik egy helyi szépséggel (Violante Placido). Miközben várja a megfelelő információt és persze a fegyvert a munkához, megjelenik egy „kolléganő” (Thekla Reuten), és egy veszélyes árnyfigura szegődik a nyomába, és talán titokzatos megbízója sem teljesen az, aminek látszik.
Corbijnt korábbi munkái is arra predesztinálták, hogy ne elsősorban a történettel, hanem a látvánnyal, a hangulattal és úgy általában az összhatással foglalkozzon. Az összhatásért ezúttal egy apró – és valódi – középkori olasz városka felel, lakóinak száma 123, ahol hősünk, az ízig-vérig amerikai Jack egy balul elsült akció után meghúzza magát. A rendező, aki Rowan Joffe forgatókönyvéből dolgozott, nem sieti el a dolgát – ezt érdemes jó előre tudni, különben csalódást kelthet a film. Az amerikai egyszerre főhajtás a Bond-filmek világa, a régi spagettiwesternek életérzése és Alfred Hitchcock munkássága előtt – utóbbira utal a gyönyörűre sikerült filmplakát is, a tévében pedig nem véletlenül megy a Volt egyszer egy vadnyugat -, ugyanakkor mégis saját „nyelvet” beszél. Centire kimért, tökéletesen megszerkesztett, nem mozzanataiban, hanem egészében izgalmas filmnyelvet.
