Mármint minden értelemben, szexi dög és egy aljas, kegyetlen dög, ha felbosszantják, legalábbis egy film erejéig, és hát lássuk be, Michael Douglas tényleg felbosszantotta.
Az 1980-as évek Adrian Lyne évtizede volt. Ekkor indultak Hollywoodot meghódítani az olyan brit rendezők, mint Ridley Scott, Alan Parker, Tony Scott vagy Hugh Hudson, és Lyne az egyik legsikeresebb volt köztük, részben azért, mert tökéletesen megértette a kor szellemét, azt, hogy mit akar a közönség, és nem voltak különösebb művészi ambíciói. Az ő munkája volt a hihetetlenül népszerű Flashdance (1983), a tabudöngető 9 és 1/2 hét (1986), majd a Tisztességtelen ajánlat (1993), aztán az ezredforduló után minden magyarázat nélkül teljesen eltűnt. És majd elfeledtük, ő rendezte az 1987-es év világszerte legsikeresebb filmjét, Végzetes vonzerőt.
És Lyne valóban a kor legnépszerűbb témáival dolgozott, hiszen ekkor aratott óriási sikereket az erotikus thriller műfaja, ekkor kezdett kialakulni a yuppie életmód, és ebben időszakban kezdtek a nők komoly szalmai sikereket aratni, egyre több helyen vezető pozícióba kerülni, megingatva a férfiak egyeduralmát a vállalati kultúrában. Ezt testesíti meg egy személyben Alex Forrest, aki évekig Amerika leggyűlöltebb nője lett, pedig nem is élő személy, csak egy filmkarakter. Aki egy lapkiadónál dolgozik felelős beosztásban, és egy éjszaka futó kalandba keveredik egy jóképű manhattani ügyvéddel (Michael Douglas). Alex szingli, nem csinált semmi rosszat, a férfi igen, hiszen családos, felesége (Anne Archer) és kislánya van, de úgy gondolta, egy félrelépés még belefér. Alex másként látja a világot, és elkezdi zaklatni a sármos ügyvédet. Először a munkahelyén hívogatja, majd otthon is rátelefonál, mindenhol felbukkan, amerre a pasas jár, majd elkezdi a családját zaklatni, egyre durvábban. Aminek nem csak a kislány nyuszija issza meg a levét.
Sem Adrian Lyne, sem a film producerei nem gondoltak Glenn Close–ra, amikor a női főszereplőt keresték. Close soha nem játszott még csábítót, mindig az okos nő szerepét osztották rá, és ebben a minőségben már három Oscar-jelöléssel dicsekedhetett. Ő volt a klasszikus színésznő, akiről lehetett tudni, hogy jól fog öregedni, előbb-utóbb Oscar bácsi is meggyün neki, és nem ilyet kerestek. Close azonban tudta magáról, hogy ez is benne van, és addig rágta a producerek fülét, amíg el nem hívták meghallgatásra, ahová egy szűk fekete ruhát vett fel, kiengedte hullámos haját, és levett mindenkit a lábáról. És neki köszönhető a film sikere, meg persze a karakternek, akit tökéletesen kelt életre. Mert ezt a nőiességében és büszkeségében megbántott, dühét kontrollálni képtelen manipulatív, halálosan veszélyessé váló nőt még sosem látták moziban, érthető, hogy ilyen érzelmeket váltott ki.
Nem csoda, hogy az eredeti verzióban Alex olyan destruktív erővé vált a történet végére, hogy önmagát pusztította el, átvágva saját torkát az addig is gyakran előkerülő konyhakéssel, de úgy, hogy az ügyvéd urat vádolják majd gyilkossággal. Csakhogy ez már kicsit soknak bizonyult a tesztvetítések közönségének, így a lezárást újraforgatták, fogyaszthatóvá tették – ami nem volt rossz döntés. A Végzetes vonzerő óriási kasszasikernek bizonyult, 450 millió dollár bevételt hozott, még a készítőit is meglepve. A filmet hat Oscarra jelölték: legjobb film, legjobb rendező, legjobb színésznő (Glenn Close), legjobb női mellékszereplő (Anne Archer), legjobb forgatókönyv és legjobb vágás.
