A Tom Clancy regénye alapján készült Vadászat a Vörös Októberre minden hidegháborús klisét felvonultat, amihez megkapjuk a közkedvelt tengeralattjárós fordulatokat, és itt bukkan fel először Jack Ryan, akire nagy jövő vár.
A hidegháború nyilván rossz dolog volt, nem is kérdés, kettéválasztotta a világot, a két szuperhatalom versengése megannyi valódi háborút szült, egy réteg azonban komolyan profitált belőle. Nem a fegyverkereskedőkről van szó, nyilván azok is, sőt, de most az olyan szerzőkre gondolok, mint Tom Clancy , akik csak úgy ontották magukból a kémregényeket Moszkva és Washington szembenállásáról, és persze a filmesekre, akik mindezt vászonra vitték. Hollywoodban évtizedekig gondolkodni sem kellett azon,
kik legyenek a rosszfiúk: hát természetesen a szovjetek!
A Clancy munkája alapján készült Vadászat a Vörös Októberre (1990) ennél picit árnyaltabb, de nem sokkal.
A Vörös Október, a legújabb, szuper-technikával felszerelt, magneto-hidrodinamikus hangtalan meghajtórendszer szovjet atom-tengeralattjáró a híres nevezetes Tájfun osztály - létező kategória, a valaha épült legnagyobb tengeralattjárók - legújabb büszkesége, ami a szokásos gyakorlatok helyett hirtelen az Egyesült Államok partjai felé veszi az irányt. Az amerikai kormány attól fél, hogy a hajó valamilyen akcióra készül. Egyedül Jack Ryan (Alec Baldwin), a CIA szakértője gondolja úgy, hogy az atom-tengeralattjáró litván parancsnoka dezertálni akar. A valóság azonban még cifrább: Ramius kapitány (Sir Sean Connery) át akarja játszani a modern hadieszközt az amerikaiaknak, hogy a szovjetek ne kerüljenek egyoldalú fölénybe.
Az USA hírszerzése támadásként értelmezi a gépóriás mozgását,
és beindítja ellene a hadigépezetét, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik a tengeralattjárót, a hajszát pedig Ramius egykori tanítványa (Stellan Skarsgård) vezeti. A parancsnoknak így minden leleményességét latba kell vetnie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból, és ebben csakis Ryanra számíthat, aki a fél világot átszelve igyekszik feljutni a szovjet tengeralattjáróra.
A cselekmény 1984-ben játszódik, még a peresztrojka és a Nyugat felé való nyitás után, de Brezsnyev halála után, amikor már érezni lehetett, hogy valami van a levegőben, hogy valami változni fog. És ez lett Clancy vesszőparipája, a hatalmi harcok a Kremlen belül,
a félelem attól, hogy egy keményvonalas csoport kerül hatalomra,
akik akár a háborútól sem riadnak vissza. Mint látjuk, ez be is következett, csak nem a kommunizmus alatt, és külön vicces, hogy a Vörös Október politikai tisztjét Putyinnak nevezték el, ami csakis véletlen lehet, hiszen az igazi Putyin ekkor még ismeretlen KGB tiszt volt Drezdában. Akárhogy is, John McTiernan hidegháború thrillerje elképesztő fordulatokkal van teli, Connery nyilván itt is remek, pedig sokat nem kell csinálnia – ahogy 20.000 dolláros parókája is jól mutat, és kapunk mindehhez még egy műfajt is.
A tengeralattjárós filmek saját szabályrendszer alapján működnek, olyan elmaradhatatlan fordulatokkal, mint a radar képernyőjén felbukkanó pöttyöket meredten bámuló legénység, a kilőtt torpedó mozgását követő tengerész vagy a periszkópra tapadó kapitány, és persze a megunhatatlan, mindenki által többször elismételt parancsok – ez utóbbit vették át az űrhajósfilmek is. Vicces, hogy mindezt nagyrészt egy óriási hajómaketten vették fel, mégis rendkívül hihető.
