Évtizedek óta töretlen a nyomozós sorozatok népszerűsége.

Ha végigtekintünk a streaming platformok kínálatán és a tévécsatornák műsorain, szinte biztos, hogy azonnal megakad a szemünk pár krimiszérián, legyen szó friss premierről vagy ismétlésről. Vannak olyan régi klasszikusok, mint a Columbo, a Poirot, a Gyilkos elmék vagy a Helyszínelők valamelyik változata, amit egészen biztos, hogy elcsíphetünk valamelyik csatornán, de a streamingre is hetente érkeznek új címek. Mégis mi az, ami ennyire vonzó egy olyan történetben, ami általában valami tragikus eseményről, legtöbbször gyilkosságról szól? Miért kedveljük ennyire ezt a gyakran sötét és kegyetlen műfajt? A válasz valójában évszázadokra nyúlik vissza, hiszen a tévés és az irodalmi krimit is ugyanazért kedveljük: biztonságérzetet ad, hogy valamiféle rend uralkodik a világban.

Paradox módon a krimik vonzereje nem abban rejlik, hogy gyilkosságot – vagy bármi más bűncselekményt – követnek el benne, hanem abban, hogy ezt nem lehet eltussolni, az igazság előbb-utóbb napvilágot lát. Ez még akkor is igaz, ha több évvel később buktatják le a tettest: erre a dramaturgiára épít többek közt Agatha Christie Öt kismalac című regénye, melyben Hercule Poirot egy tizenhat évvel korábban elkövetett gyilkossági ügyet old meg, vagy a Nemezis, amelyben Miss Marple nyomoz egy régi bűneset után. Sőt, erre a tematikára egy egész tévésorozat épült Döglött akták címmel, ami szintén folyamatosan látható a tévében, most épp a Jocky TV-n.

Több mint huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Replika című folyóiratban Császi Lajos tanulmánya, a Tévéerőszak és populáris kultúra: a krimi mint morális tanmese, amelyben a szerző arról beszél, hogy a krimi tulajdonképpen

a társadalmi normák szabta rend megszegéséről és a büntetésen keresztüli helyreállításáról szóló erkölcsi példázat, morális tanmese”

– foglalja össze Benyovszky Krisztián A jelek szerint című könyvében. Ez talán az egyik legvonzóbb ebben a műfajban, hogy olyan eseménysort vázol fel, amire nagy igény lenne a való világban is, de jóval kevesebbszer megy végbe, mint a detektívtörténetekben. Császi külön hangsúlyozza is a fikció és valóság közti jelentős különbséget:

„A populáris kultúra egy másik világba, egy stilizált világba vezet át, amelyben nemcsak a szereplők, hanem a helyszínek és az idődimenziók is különböznek a mindennapi világtól. Nincs például múlt és jövő, csak jelen, nincs mögöttes jelentés, csak az, ami látható. A mindennapi életben persze a jelen dominál, nincs kaland, nincs dráma, és nincs megoldás a bűnözés problémáira sem. De a krimi éppen azért fontos, mert a populáris figurák stilizációja révén a másságot, a kalandot, a változást képes megjeleníteni és rajtuk keresztül meghaladni. Van tehát két világ: az egyikben van értelem és logika, a másikban minden esetleges és művi. Csakhogy a tévékrimi világa az, amelyik emberi és értelmes, és a mindennapi világunk az, ami kaotikus és művi.”

A rend helyreállításába vetett hit tehát az elsődleges oka a népszerűségnek, ám van itt még valami, sőt két valami is. Az egyik a rejtély:

a klasszikus detektívtörténetekben nincs semmi más a bűntényen és a nyomozáson kívül, tehát tájleírásoktól, pszichológiai elemzésektől vagy bármilyen bonyolultabb bölcseleti-értekező részektől »nem terheltek«”

– írja Benyovszky. Ez természetesen a legtöbb tévékrimire is igaz, de tegyük hozzá, hogy az utóbbi években hatalmas népszerűségre tett szert a nordic noir, vagy ismertebb nevén a skandináv krimi, amiben viszont bőven van karakterépítés, pszichológia háttér és még akár azt is megmutatja, hogy milyen következményei vannak a gyilkosságnak, például hogyan esik szét az áldozat családja a haláleset következtében. Számunkra azonban most az a fontos, hogy minden nyomozós sorozatban van egy megoldandó ügy, egy rafinált bűntény, aminek megfejtése nem csak azért fontos a néző számára, hogy helyreálljon a rend – ahogy korábban kifejtettem –, hanem azért is, mert a legtöbbünk eredendően vonzódik a rejtélyekhez, rejtvényekhez, és minél megdöbbentőbb a végkifejlet, annál jobban élvezzük.

Végezetül a rend és a rejtvény mellett van még egy vonzó aspektusa a kriminek, ami miatt akár újra és újra meg tudjuk nézni a sokszor látott Columbo- vagy Poirot-epizódot, hiába ismerjük már az ügy megoldását. Ez pedig a nyomozó személye:

ő az, aki úgy »lépdel át« egyik mű világából a másikba, hogy közben szinte alig változik valamit. Jelleme, életmódja, (nemegyszer kora is), nyomozási módszere, szavajárása, feltűnő, kihívó vagy különc öltözéke, megannyi hóbortja, megrögzött szokásai nagyban hozzájárulnak az ismerősségből és beavatottságból származó bensőségesség intim tapasztalatának kialakulásához, ami az újraolvasás fontos motivációját képezheti”

– írja Benyovszky. Az „újraolvasás” esetünkben természetesen az „újranézés”. Ez tehát a három, legjelentősebb aspektus, ami hozzájárul a tévés krimik töretlen népszerűségéhez. Persze még jó párat össze lehetne szedni, ám ezek már szinte kivétel nélkül egyéni preferenciák.