A kedves, de nem túl emlékezetes Mona Lisa mosolya főszerepéért kerek 25 millió dollárt kapott, ami akkor felfoghatatlanul nagy összeg volt. Ma, majdnem 20 évvel később is az.
Nem a Holt költők társasága (1989) volt az első film, amely azt mutatja be, milyen hatással lehet egy új, más szellemiségű tanár a tudásra és újdonságokra fogékony diákokra, de annyira átütő sikere volt, hogy Peter Weir filmjéhez hasonlítunk minden mást, ami ebben a témában készült és készül. Mert a tanár-diák viszonylat örök téma, hiszen egy korosztály meghatározó élménye az iskola és az ott megszerzett tudás – még akkor is, ha ezt nem minden politikus hajlandó tudomásul venni. Ezért is állt Julia Roberts tanárnak. Meg egy nagy rakás pénzért, amit a szerepért kínáltak neki.
Kereken 25 millió dollárról volt szó, és Julia nem sokat gondolkodott a válaszon, mert ekkora összeget addig még soha nem kapott színésznő – összehasonlításként, a film, a Mona Lisa mosolya (2003) teljes költségvetése 65 millió dollár volt. Vagyis messze
a legnagyobb tétel a büdzsében Julia gázsija volt:
ennyiért lett Katherine Watson, a 30-as fiatal, idealista tanárnő, aki az ötvenes évek elején új tanerőként érkezik az egyébként létező és ma is működő Wellesley College. Katherine abban a hiszemben vállalja el a munkát az elit leányiskolában, , hogy az állam legjobb és legtehetségesebb diákjai élnek majd a lehetőségeikkel. Ám a lányok, köztük a vezéregyéniségek, Betty Warren (Kirsten Dunst) és Joan (Julia Stliles) számára sokkal értékesebb egy eljegyzési gyűrű és a háziasszonyszerep, mint a tudományos műveltség. Kiváló tanulók, de az anyagot csak megtanulják, memorizálják, nem értelmezik.
Vagyis a helyzet fordított, mint a Holt költők társasága esetében, hősnőnknek nem az iskola begyöpösödött vezetésével kell megküzdenie, hanem magukkal a diákokkal, akik hol gyanakvással, hol nyílt ellenszenvvel fogadják a „felforgatót”. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy ez egy idő után a helyzet megváltozik, de ez nem csak a tanárnőnek, hanem a szabadelvű osztálytársnőnek, Giselle-nek (Maggie Gyllenhaal), néhány megbízhatatlan pasasnak és az olyan szülőknek is köszönhető, akiknek a látszat fontosabb, mint a lányuk boldogsága.
A rendkívül rutinos rendező, Mike Newell (Négy esküvő és egy temetés, Harry Potter és a Tűz Serlege) természetesen profin és gördülékenyen vezényli meg mindezt, megvannak a megfelelő hangsúlyok, fordulópontok és ráébredések. És persze, hogy vannak klisék,
ebben a témában már olyan sokszor elmondtak mindent,
hogy lehetetlen ezeket megkerülni, de Newell tudja, hogyan kell úgy eladni, hogy ne legyenek bántóak, a többihez pedig ott a stáb. Roberts most is elbűvölő, még ha nincs is olyan átütő, mint Robin Williams volt annak idején, a lányok pedig remekek. Bár nem ő az abszolút főszereplő, ez valahogy mégis Kirsten Dunst filmje, aki nagyon meggyőzően változik át az legellenszenvesebb csajából érzékeny, érett lánnyá, hogy le a kalappal előtte.
