Kiknek ajánljuk? Adja magát a válasz, hogy mindazoknak, akik követték és szerették az első évadot – de ez nem ilyen egyszerű, hiszen lehetséges, hogy még azok közül sem való mindenkinek. Míg ugyanis A szolgálólány meséje, 1. évad pusztán nyomasztó volt, itt-ott egy-egy sokkolóbb mozzanattal, addig a második szezon nyomasztó és horrorisztikus egyszerre, ami eléggé igénybe veszi a nézőt.

Margaret Atwood kanadai író-költő 1985-ös regényének cselekménye – amin A szolgálólány meséje alapul – véget ért ott, ahol az első évad zárult (a főhősnőért eljön a nagy fekete autó, és elviszi, nem tudni, hova), a második szezon nagy kérdése így, vajon hogyan és merre sikerül továbbvinniük az alkotóknak a sztorit és nem utolsósorban a mondanivalót. Mivel az első évad utolsó pár epizódja során, amikor a széria elkezdett elszakadni a könyvtől, pontosabban kiegészítette a hiányzó részeket (lásd Offred férjének és barátnőjének, Moirának a sorsát), már történtek előkészületek egy esetleges folytatásra, így megjósolható volt, hogy A szolgálólány meséjét az ellenálláshoz kötődő sablonos-izgalmas kalandsorozatként folytatják tovább.

Ehhez képest az új szezon első két része alapján szerencsére úgy tűnik, (egyelőre legalábbis) marad a kegyetlen moralizálás, ugyanakkor az izgalmak sem hiányoznak – az első évadban érintőlegesen megjelenő sokkoló borzalmak pedig fokozódnak, és rögtön száz százalékon pörögnek. A nézőt már a nyitány fájdalmasan érinti, hiszen azonnal gyomorszorító iszonyatba érkezünk: egy perc bizonytalanságban tartó kegyelem után in medias res bele a szörnyűségek közepébe. A hozzá hasonlóan vétséget elkövető többi szolgálólánnyal egyetemben a bitófa alá terelt főhősnő vergődését a rá váró halál árnyékában még úgy is nagyon rossz nézni, hogy tudjuk, nem halhat meg.

A követő kameramozgás és a szemszögbeállítások miatt ráadásul a kivégzésükre váró szolgálólányokkal együtt élhetjük át az összes szörnyűséget. Miután azonban túlélte a saját halálát, Offreddel megtörténik az igazi borzalom: terhességének köszönhetően ő védve van a fizikai bántalmazástól, és ennek segítségével ellene fordítják a többieket, pedig egészen addig az összetartás, a sorsközösség kinyilvánítása, a szolidaritás volt az egyik legfontosabb, reményt adó eleme a cselekménynek (az első évad beszédes megmozdulásai után a lányok a vesztőhelyen is egymásba kapaszkodtak).

És úgy tűnik, a főhősnőt sikerrel manipulálta a hatalom, hiszen önzőn, már-már félmosollyal az ajkán eszeget, miközben valakit kínoznak mögötte. Az ellenszegülés hiányát, a betagozódást ugyan legitimálja a magzat a hasában, a nyugodt, beletörődő mosolyt azonban még ez sem magyarázza. Ráadásul később azt is végignézhetjük, hogy Offred, miután újra találkozik szerelmével, lélektelenül szexel vele, kizárólag a hús vágyának engedve, hisz látszik rajta, hogy már nem szereti.

Két epizód után ugyan még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, de a jelek szerint A szolgálólány meséjének a második évadban az egyik legfontosabb kérdése az lesz, hova torzul (vagy fejlődik) a főhősnő jelleme. Főleg, mivel saját maga is felveti az egyik belső monológban: eljutott odáig, hogy nem biztos, rabsága kívülről ered, hiszen immár annyira a részévé vált, hogy talán sosem szabadulhat tőle.

„Gileádnak nincsenek határai, Gileád benned van”

– fogalmaz.

Az első rész rettenetes zárlatában azt láthatjuk, hogy a főhősnő (Offred helyett innentől kezdve saját, szabad nevén June) csak öncsonkítás árán nyerheti el a szabadságát – de vajon milyen szabadság lesz ez? A benne élő Gileád mellett ugyanis a második epizódban a szabadság kontra rabság kérdésnek egy másik aspektusa is felvetődik. Az addigi izgalmas fordulatok és kalandok után lelassul a tempó: felveszi a történések ritmusát, és a magányos várakozásra ítélt June-nal együtt egy búvóhelyen kibicelünk – tehát a külső-belső rabság még a nehezen jött szabadulás után is folytatódik.

Miközben azonban a főhősnő tipródva várakozik, a néző nem marad borzalmas látnivaló nélkül. June központi szerepét ebben az epizódban Emily, az első évad leszbikus összeesküvője veszi át, akit büntetésből a Kolóniákra, erre a modern koncentrációs táborba küldtek, ahol rabtársaival együtt mérges gázokat belélegezve kell a földet túrnia, hogy így tisztítsák meg a vélhetően sugárfertőzött területet.

És ezen a ponton ismét tetten érhető A szolgálólány meséjének radikalizálódása még az első évadhoz képest is, hiszen azt láthatjuk, hogy Emily – társaival mély egyetértésben – öncélú, értelmetlen bosszút áll egy szintén a Kolóniákra vezényelt feleségen. A hatalom által cinkostárssá tett szolgálólányok ugyan már az első szezonban is követtek el túlkapásokat, de akkor azokat még meg lehetett magyarázni valamiféle bizarr feszültséglevezetéssel, illetve a rendszer nyomásával. Itt azonban már csak fásult, a sorsukba beletörődő embereket látunk, akik l'art pour l'art kegyetlenkednek.

Éles ellentétben az eddig leírtakkal a sorozatból továbbra sem hiányoznak a költői, szimbolikus megoldások sem. A szolgálólányok számára szörnyű bélyeget jelentő egyenruha vörösét például ezúttal is gyakran használják a fehér vagy szürke színnel kontrasztban csodálatos vizualitású képek elemeként. Ahogy az a kompozíció is gyönyörű, amikor a kegyetlen büntetésre ítélt, esőben ázó lányokat fölülről, mintegy Isten zokogó szemével nézzük, ahogy hullik rájuk a víz.

Talán ennél is sokatmondóbb, ahogy Offredet egy kórházi ágyon látjuk, amint keresztben elvágja a ráterített kórházi lepedő, elválasztva mintegy azt, ami még hozzá tartozik (a szíve, a lelke, a gondolatai), és azt, ami már nem az övé (a gyerekgyártásra rendelt külső nemi szervei és a méhe). De A szolgálólány meséje nemcsak vizuálisan, hangban is bővelkedik a beszédes megoldásokban. Nagyszerű például az a momentum, amikor a kivégzésre hajtott lányokon ugyanakkor pillantjuk meg az arcukra rakott szájkosarat, mint amikor meghalljuk a távolból a terelésükre kirendelt őrök kutyáitól származó ugatást.

A szolgálólány meséje ezenkívül megőrizte azt a stratégiát is, hogy flashbackek segítségével ütközteti a jelent a múlttal. Ám az idillnek vége, ezúttal már a visszatekintések is nyugtalanítóak (June-t dolgozó anyaként felelősségre vonják a gyereke betegsége miatt, a leszbikus Emily elveszíti a családját stb.). Mindez ugyanazt a fent már említett vonalat erősíti, hogy immár semmi sem maradt, nincs hova menekülni, még a múltba se.

Mindent egybevetve az első két epizód alapján A szolgálólány meséje, 2. évad továbbra is többféle szempontból is bátor sorozat maradt. Az éles társadalomkritika, a Trump-érára vonatkozó erős állítások ugyan eddig is megvoltak, de most minden eddiginél inkább igaz, hogy – elsősorban a torz arcközelikkel – az alkotók merik csúnyának ábrázolni főhősnőjüket. Az erőszak kendőzetlen megjelenítésében pedig a korábbiaknál annyival tovább mentek, amivel már azt kockáztatják, hogy nézőket veszítenek. Mi azonban ezután sem fordítjuk el a fejünket – még akkor is nézzük, ha fáj, hiszen olyannyira izgalmasak (mind morálisan, mind a primer izgalom szintjén) az újonnan felvetett problémák.

Ítélet: 8,5/10

A szolgálólány meséje 2. évada április 26-tól az HBO GO-n látható, míg az első évad részeit az HBO2 és HBO3 csatornákon nézhetjük újra.