Egyik kopó, másik eb (1989)

Volt idő, amikor Tom Hanks nem vén róka karakterszínész, hanem tejfölös képű komikus volt, és ez volt az egyik legnépszerűbb filmje ebben a szerepkörben. Ehhez persze kellett egy, a történet szerint Hooch névre hallgató és jócskán nyáladzó bordeaux-i dog is, mert ugye kutyával még Tom Hankset is jobban el lehet adni, aki ezúttal egy kínosan pedáns nyomozót alakít, aki kénytelen befogadni az ebet. Az ugyanis egy gyilkosság egyetlen szemtanúja, és közös kalandjaik megidézik a késő nyolcvanas évek minden esetlenségét és báját az aktuális vígjáték trendektől a kor nőideálján át a divatig.

Amerikai pite (1999)

Bizony, volt idő, amikor a tinivígjáték volt az úr, és a ma már éppen csak nézhető Amerikai pite volt a királyok királya, olyannyira, hogy alig lehet megszámolni a hozzá készült folytatások számát. Pedig nem sok újat hozott, voltak korábban is ilyen sokszereplős pikáns komédiák korábban is, de itt remek volt az időzítés és nyilván a marketing is, a szüzesség elveszítése pedig olyan univerzális téma, amit Los Angelestől Kazincbarcikáig mindenhol megértenek. Érdekes, hogy a népes stábból szinte senki nem alkotott maradandót, bár sokan próbálkoztak – ki hallott utoljára Jason Biggsről vagy Chris Kleinről -, és egyedül a legidegesítőbb karaktert, a furulyás csajt alakító Alyson Hanniganből lett valaki, hála az Így jártam anyátokkalnak. Illetve a többi karakternél is még inkább szexmániás Stiflert meformáló Seann William Scott tűnt még fel viszonylag sok filmben, sőt pár éve egy váratlan vígjátékban azt is megmutatta, hogy tulajdonképpen színészkedni is tud.

A tanú (1969)

Mit is tehetnénk Bacsó Péter örökbecsű klasszikusához, a tíz évre bedobozolt, majd azonnal kultuszfilmmé váló A tanúhoz? Nyilván semmit, csak azt, hogy a legtöbb orvos azt tanácsolja, bizonyos időközönként nézzük újra Pelikán József kalandjait, aki a vészkorszakot éltető, hithű kommunistából lesz hol a rendszer ellensége, halálra ítélt politikai fogoly, hol a kommunizmus különböző kiemelt projektjeinek, a vidámpark, az uszoda, majd később egy narancstermelő gazdaság igazgatója. Cserébe egy bizonyos Virág elvtárs minden alkalommal kér valamit, és Virág elvtárs sosem viccel. Régen persze tudtunk nevetni balsorsunkon, a legbizarrabb történelmi fordulatokon, és ezt jó lenne újra megtanulni.

Truman show (1998)

Volt idő, amikor a valóságshow még újdonság volt és nem egész tévécsatornákat töltöttek meg vele, és ezt a boldog és ártatlan időt idézi meg Peter Weir klasszikus vígjátéka – ahogy a Truman show arra is emlékeztet, milyen volt a fiatal, csupa energia Jim Carrey. Ő ugyanis Truman Burbank, aki nem is sejti, hogy békés szülővárosa egy óriási stúdió, melyet egy producer-rendező (Ed Harris) ötlött ki és vezet. Truman a műsor főszereplője - de nem tud róla. Élete egy véget nem érő TV show, melyben az ott élő és dolgozó emberek hollywoodi színészek, és még a szüntelenül csacsogó felesége is szerződtetett színjátszó. Ám Truman idővel egyre többet tud meg, és innen kezdődnek a bonyodalmak. Média szakos hallgatóknak kötelező.

Zöld kártya (1987)

Ez a kedves francia-amerikai vállalkozás szintén Peter Weir munkája, aki ausztrálként nyilván megtapasztalta, milyen nyűg az amerikai munkavállalás bürokratikus része, amit egyébként tényleg nagyon komolyan vesznek. Hőse, George Faure francia séf állásajánlatot kap New Yorkban, amihez zöld kártyára van szüksége, azért köz névházasságot a csinos Brontë Parrish-sel, akinek azért van szüksége a házasságra, mert csak így kaphatja meg a tökéletes lakást, amit csak házaspároknak adnak ki. Az ifjú házasok abban a reményben válnak el egymástól, hogy soha többé nem kell találkozniuk, ám hatóságok vizsgálódni kezdenek, így gyorsan egy fedél alá költöznek, hogy mindent megtanuljanak a másikról. Az ekkor még viruló Gérard Depardieu viszi a filmet a vállán, Andie MacDowell, a nyolcvanas évek egyik szépségideálja pedig csak úgy gyönyörű.