Na, hány álmatlan éjszakája volt a kardoskútiaknak, mi fán terem a gecis bugyi, és miért hívják Terminátornak Vilit a nem létező barátai? Manapság már szinte lehetetlen olyan magyar embert találni, akinek tényleg nem jelent semmit egy-egy ikonikus idézet a Mónika és a Balázs Show-kból, amelyekről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy meghatározták a 2000-es évek kereskedelmi tévézését hazánkban. 

A délutáni beszélgetős műsorokat nagyjából mindenki lenézte, de mindenki nézte: a csúcson több ember ült le hétköznap délután eléjük, mint manapság egy szombati, főműsoridős gigashow elé. A két show ellentmondásossága nemcsak a publikum hozzáállásán látszódott, de a színfalak mögött is kristálytiszta volt. Rubin Kristóf, a Balázs Show vezető szerkesztője a Műsorklub című beszélgetéssorozat eheti etapjában arról beszélt: igaz, hogy a Mónika és a Balázs Show óriási siker volt, de a szerkesztőséget még a céges bulikra se nagyon hívták meg az RTL-nél. 

A Mónika és a Balázs Show egyszerre volt aranytojást tojó tyúk és szükséges rossz a csatorna számára. A hot dogot ugyan nagyon szerették a fejesek, de arra nem voltak túl kíváncsiak, hogyan készül a virsli: vagyis nagyrészt hagyták Rubinékat, hogy úgy készítsék el a műsort, ahogy tudják. 

A Turbina Kulturális Központban tartott eseményen a szervezők, Fazakas Lőrinc és Hajmási Péter teljesen megtöltötték az hely nagytermét, ahol pár adásrészlet levetítése után Rubin több dolgot is megosztott a műsorok hátteréről, amelyek nem feltétlenül olyan ismertek, mint az azóta popkulturális mérföldkővé vált pillanatok. Íme néhány a legérdekesebbek közül:

• A 2001-ben, elsőként induló Mónika Show-t kilenc hónapon keresztül készítették elő, ami egy tévés produkcióban nagyjából rekordnak számít.
• Erdélyi Mónikát kb. 800 ember meghallgatása után választották ki műsorvezetőnek. A melót azzal a feltétellel kapta meg, hogy az első felvételig lefogy – Rubin szavai szerint – “úgy húsz kilót két hónap alatt”.
• A Balázst azért indították el, mert a csatorna meglepődött a Mónika sikerén, ami egy órával kitágította a primetime-ot, tehát a nap azon időszakát, amikor jellemzően a legtöbben ülnek le tévézni. “Tágítsuk ki még egy órával” – gondolták, ezután indult a műsorvezető-casting.
• A Balázs Show-n nagyjából egy 30 fős stáb dolgozott, akik túlnyomórészt fiatal, 30 év alatti emberekből álltak. A nyári szünet mellett csak minden második hétvégéjük volt szabad, egyébként rendszeresek voltak a 10-12 órás munkanapok.
• A műsorban szigorú szabály vonatkozott arra, hogy hamis sztorik, szerepet játszó emberek nem jöhettek: azt a szerkesztőt, aki ilyen szegmenst hozott, és rajtakapták, azonnal kirúgták.

Rubin szerint csupán egyszer-egyszer csúszott át valaki a szitán: becslése szerint a jelenetek maximum öt százaléka volt ebből a szempontból hiteltelen.

• A két show-ban megjelenőket vagy úgy toborozták, hogy körbehívogattak egy-egy falut, kisvárost, hogy kiderítsék, mik ott a pletykák, történések, aztán a stábok személyesen is lementek meggyőzni a potenciális szereplőket. De volt olyan is, hogy egy-egy településről több sztori is jött – olyanok is, amelyeket önként, különösebb noszogatás nélkül vittek el a helyiek a műsorokba.
• Illetve a fiatalosabb, kevésbé szocio-vonalon haladó Balázs Show-nál bevett módszer volt diszkókban, vagy azok környékén toborozni, ahol bőven akadtak olyan fiatalok, akikben volt szereplési vágy, és tökösnek érezték magukat ahhoz, hogy egy ország előtt oldják meg problémáikat.
• Nem volt “vesztegetés” (Rubin tudtával), a szereplők a csatornától mindössze az utazásra kaptak pénzt.
• Olyan viszont – ahogy az a kész adásokon látszik is – akadt bőven, hogy a szereplőknek nem árulták el, ki más lesz még ott mellettük a stúdióban, ha pedig előre rákérdeztek erre, ügyesen elterelték a szót a munkatársak.
• Az adásokban azért verekedtek az emberek, mert érezték, hogy lehetett: a Mónikának volt egy időszaka, amikor kifejezetten bátorították is a balhézást. Ami végül kikopott a műsorokból az egyre szigorodó szabályozás miatt.
• A két műsor végül két fő ok miatt szűnt meg: egyrészt a vonatkozó hatóság (ORTT) – részben miattuk – addig szigorította szabályzatát, amíg az ott látottakhoz hasonlók egyszerűen nem kerülhettek képernyőre, pláne délutáni műsorsávban. Másrészt a közönség is “túltelítődött” a műsorok és az abban kibontakozó történetek stílusával, tartalmával.

Lehet, hogy szörnyűnek tartjuk, de két évtizede ezen röhögünk

Talán még a kulisszatitkoknál is érdekesebbek azok a dilemmák, amelyek a felszínre kerültek az éjszakába nyúló beszélgetés során a két show-val kapcsolatban. Számtalan publicista, kritikus, újságíró, tévés és átlagember is elmondta, vagy leírta már a mindenki által ismert ellenérzéseket: hogy a műsorokban kiszolgáltatott embereket használtak ki, vertek át az olcsó szórakoztatásért, miközben megerősítették a cigányság elleni előítéleteket, nem kezelték kellő súlyán a bemutatott, gyakran bántalmazó kapcsolatokat, az alkoholizmust, úgy általában is lerángatták a magyar tévézés nívóját a sárba, és a többi.

Rubin rögtön azzal kezdte a mondanivalóját, hogy nem akar “álszenteskedni”, elsunnyogni karrierjének ezen részét, vagy hazudni arról, hogyan is készült az a bizonyos virsli. A közönséget is kéri, hogy ne legyenek képmutatóak: hiszen alig öt perce még teli torokból röhögve nézték az adások részleteit. 

Amikor ő elkezdett kereskedelmi tévénél dolgozni, még újnak számított az egész műfaj: a rendszerváltozás előtti időszakban nem alakulhatott ki több évtizedes hagyománya, elvárásrendszere a műsorkészítésnek, a szabályozás is gyerekcipőben járt. Ebbe a vadnyugati környezetbe szabadult bele számos, a húszas éveiben járó tévés, akiknek csak annyi volt a feladatuk, hogy “ahogy tudnak”, csináljanak valamit az amerikai Jerry Springer Show, valamint német verziójának mintájára. “Ezek a műsorok klasszikus X generációs tartalmak voltak” – emlékszik vissza Rubin. “Nem nagyon foglalkoztunk mások lelki világával, műfaját tekintve cirkuszt csináltunk”.

Viszont hozzáteszi, hogy “azért nem voltunk teljesen hülyék”: csak olyan embereket engedtek képernyőre, “akiken láttuk, hogy tisztában vannak a saját döntéseik súlyával” – annak ellenére, hogy az előttük álló műsor részleteivel kapcsolatban nem voltak mindig teljesen őszinték a munkatársak. Emlékei szerint rendőrségi ügy egyik adásból sem lett, maximum a médiahatóság orrolt meg rájuk, nagyjából az adások ötöde miatt. Az RTL vezetése ritkán kifogásolt bármit. Egyszer esett meg, hogy Rubin főnöke “magából kikelve kiabált velem”, miután az egyik vendég pórázon vezette be a pasiját a stúdióba, mert a fétistartalmat már tényleg túl erősnek találta 12-es karikával a délutáni műsorsávban. 

Értékek és valóságok

Adott-e bármilyen értéket a műsor a szórakoztatáson kívül? A volt vezető szerkesztő szerint “nem volt feladatunk a tanulságok levonása” az egyes sztorikból, egy kereskedelmi tévének pedig nem is az a feladata, hogy oktassa a népet. Arra viszont felhívja a figyelmet: a két műsor újítónak számított abban, hogy ezekben engedték először képernyőre a magyar átlagembert. Végre nem öltönyös, míves beszédű bácsik mondták a híreket, meg vitatkoztak udvariasan a közéletről a képernyőn, hanem “azokat láttad, akiket a villamoson és az utcán is”.

Rubin szerint “a néző mindig feljebb helyezi magát a képernyőn látott embertársainál. Ha az X-Faktorban rosszul énekel valaki, azt leszólja, annak ellenére, hogy ő se tudna jobban. A Mónikában és a Balázsban pedig kineveti az odaérkezők problémáit, stílusát, holott gyakran ő is hasonlókat képvisel”. 

Fazakas pedig arra is rámutat, hogy az adásokban látott karakterek, élethelyzetek olyan pontos képet festettek a korabéli magyar valóságról, amilyeneket fikciós alkotás sosem tudott volna. Ilyen párbeszédeket forgatókönyvíró nem tudott volna írni, ilyen gesztusokat színész nem tudott volna visszaadni. Sőt: ha egy fikciós film vagy sorozat készítői annyira extrém sztorikat fundálnak ki, amiket itt a vendégek maguktól, természetesen hoztak, az valószínűleg teljesen hiteltelen lett volna. Gondoljunk például a nénire, aki őszinte érzelmekkel, önmagát adva részletezte, hogyan segített egy tücsöknek szülni, vagy amikor két vendég elkezd veszekedni, hogy igazából melyikük beszél a földönkívüliek nyelvén: talán vitán felül áll, hogy ilyesmit egészen egyszerűen nem lehet kitalálni.

Mi a helyzet a másik gyakori kritikával: erősítették-e a cigányok elleni előítéleteket Magyarországon a műsorban látottak? Rubin egyértelmű “nem”-mel felel erre a kérdésre. Azzal folytatja: a műsorokba a társadalom minden szegletéből igyekeztek embereket meghívni, így inkább azt tartaná visszásnak, ha egyáltalán nem lettek volna ott romák, vagy ha máshogy kezelték volna őket, mint a nem roma szereplőket. Úgy véli: előítéleteket ők nem építettek, ha pedig a nézők alapból előítéletesen ültek le a műsor elé, az már nem az ő dolguk. 

Hogyan értékeljük hát a két műsor örökségét, amelyek gyakran joggal borzasztanak el minket, jelenetei, szereplői, idézetei viszont kitörölhetetlenül a popkultúra részeivé váltak? Abban Rubin is egyetért, hogy ilyesmiket manapság már nem szabadna csinálni, nemcsak a szigorúbb szabályozás, hanem a társadalmi értékek fejlődése miatt sem – ezt a két folyamatot pedig összességében ő is pozitívnak tartja. 

Nyilván nem az elmúlt 14 év során találták fel az emberi jóízlést, a hirtelen ránk szakadó kapitalizmus átmeneti időszakába viszont bele volt kódolva, hogy tapasztalatból tanuljuk meg, meddig lehet elmenni bizonyos megnyíló területeken – például a kereskedelmi televíziózás világában. A két műsorral kapcsolatban így nem a “miért?”, hanem a “miért ne?” válik korhű kérdéssé.

A Mónika és a Balázs Show pontosan azért készültek el, és azért készültek el így, amiért a vendégek (tehát mi, magyarok) olyan gyakran kezdtek el verekedni az adásban. Mert lehetett.