A spagetti western műfajának egyik legmeghatározóbb darabja indította útjára Franco Nerót és hatotta könnyekig a kis Quentin Tarantinót, aki 2013-ban megrendezte a maga Django verzióját.
Egy magányos, rongyos északi egyenruhát viselő férfi a zuhogó esőben egy kopott koporsót vonszol maga után a sárban – ez volt annak idején minden westernfilmek egyik leghatásosabb nyitójelenete. Hogy ki vagy mi van a koporsóban, az legyen félig őrzött titok – a legtöbb jelenetfotón úgyis szerepel. Sergio Corbucci jó barátjával, Sergio Leonéval egy időben, sőt, talán kicsivel előbb kezdett bele a spagetti western műfajába, hogy aztán megannyi más dologban is kipróbálja magát. Később például olyan kultfilmeket rendezett, mint a Szuperzsaru vagy a Kincs, ami nincs, legfontosabb munkája mégis a Django maradt.
Corbucci ugyan nem állt egy szinten Leonéval, de merész elképzelései voltak, és ő is szeretett másolni, jelen esetben Akira Kurosawa A testőrét – akárcsak Leone tette az Egy maréknyi dollárért-ban. Filmjének hőse a bolyongó háborús veterán Django – az első komoly szerepét játszó, itt felfedezett ragyogóan kék szemű Franco Nero -, aki mindenhová egy kopott koporsót húz maga után, és most egy, a mexikói határ közelében lévő kisvárosba érkezik, hogy elintézzen valami. A városkát két banda terrorizálja, az egyiket a fajvédő, mexikóiakra és félvérekre vadászó őrnagy, a másikat a magát forradalmárnak valló, valójában csak bandita mexikói „tábornok” vezeti, és mindkét oldal szívesen venné a jövevény segítségét.
Maga a történet ugyan nem újszerű, a film erőszakossága viszont sokaknak sokkoló volt. Eleve szokatlan volt, hogy a főhőst csak egy árnyalat választja el a gonoszoktól – a hagyományos amerikai westernek főszereplője rendszerint makulátlan jellem volt.
Itt mindenki mosdatlan, visszataszító és kegyetlen, és még Django is bőven hoz kétes döntéseket, különösen, ha ölni kell. 1966-ban járunk, és ekkoriban jó, ha tízen meghaltak egy westernben, itt viszont 180 hullát gyártanak, ebből 78-ért a címszereplő felel, nem is csoda, hogy több országban nem kerülhetett forgalmazásba, ahogy az sem, hogy rengeteg folytatása és koppintása született - az utolsót egy bizonyos Quentin Tarantino rendezte 2013-ban. A főhős nevét pedig természetesen Django Reinhardt legendás jazzgitárostól kölcsönözték, akinek az egyik keze nyomorék volt – ez az elem a történetben is megjelenik.
