A műsor lényege annyi, hogy a kiválasztott – műsoronként három – gyereket különböző szituációkba belehelyezik, és a szüleiknek ki kell találniuk, hogy a gyermekük hogyan reagál a mesterségesen gerjesztett helyzetre. Az első körben viselkedéspszichológiai kísérleteket láthattunk, amik általában a gyerekek ösztöneire építettek, illetve arra, hogy mennyire tudnak ellenállni a kísértésnek. A második etapban pedig egyfajta bátorságpróbán próbálták rávenni a gyerekeket egy kígyó megsimogatására és egy óriáscsótány kézben tartására. Annyit még hozzátennék, hogy mindenképpen a műsor javára írandó, hogy végre nem TV2-es celebek és gyerekeik bohóckodtak a kamerák előtt, ami tényleg jót tett mind Ördög Nórának, mind nekünk, nézőknek.

Súlyos fenntartásokkal ültem le a képernyő elé, hogy vajon nem lesz-e a műsor a végletekig elcukiskodva és elselypegve: az elején még egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert beteljesülni látszott a félelmem, de ahogy haladt a műsor, és a kezdeti mímelt jófejkedésből átváltott egészen érdekes és szerethető párbeszédekre és helyzetekre – kijelenthetem – a dolog engem megvett. Mondjuk az is lehet, hogy azért, mert én valószínűleg a tökéletes célszemély vagyok, ugyanis van egy elsős kislányom, vagyis a műsorban szereplő gyerekeknél csak egy ici-picit nagyobb. Ördög Nóra persze belesétált a túlcukiság csapdájába, ami az elején még zavart, de aztán vagy disztingválta magát, vagy én szoktam meg a műsor édi hangvételét, mindenesetre a végére már én is hüppögtem, hogy mennyire aranyos ez a kislány, és milyen szép királylányos kiságyat nyert.

És be kell vallanom, hogy – bár a műsor 12 éven aluliaknak nem ajánlott – én a hat és féléves lányommal ültem le, és drukkoltam, hogy ne hangozzon el olyan, ami életre szóló torzulásokat okoz a személyiségében. Szerencsére nem volt ilyesmire példa, és a kislányommal együtt próbáltuk megfejteni, hogy vajon miért ez a korhatárkarika került a műsorra. A gyerek mindenesetre nagyon élvezte a műsort, és a végéhez érve felhangzott a jól ismert „mégegyszer” kezdetű soha véget nem érő mantra, amit csak nehezen lehetett letörni. A műsor közben persze aktívan kérdezgettem, hogy ő vajon benézne-e a dobozba, ha nem látná senki ("neeeeem"), és csalna-e a karikás játékban, hogy a végén ajándékot kaphasson ("neeeeem".) - Jó, megnyugodtam. (nem.)

De vissza a műsorhoz: az első rész lényegében egy emberkísérlet volt, és az mondjuk kérdéses, hogy mennyire etikus ország-világ elé tárni, hogy három ovis korú gyerek egy adott szituációban csal-e vagy hazudik – elnézést: füllent-e. Persze vannak fokozatok, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy a három gyerek ha ezt felnőtt korában látná, engedné, hogy egy országos kereskedelmi tévécsatorna bemutassa.

Nagy meglepetések nem voltak a műsorban: a gyerekek, akiket amúgy is úgy választottak ki, hogy általában ők lehetnek a társaság középpontjai – a szülők is valószínűleg azokat a gyerekeket nevezték, akik nem ijednek meg attól, ha szerepelniük kell, sőt... – szóval minden úgy zajlott, ahogy sejthettük. Ketten nem tudták elnyomni természetes emberi ösztönüket, a kíváncsiságot, és benéztek a hatalmas doboz alá, amikor kiment az óvónéni, és persze a fingós párnát is gond nélkül rátették az óvónéni székére, majd mindent rákentek a robotra, aki rávette őket a pimaszságra. Azért azt jó volt látni, hogy a nagyobb galádságra egyiküket sem tudta rávenni a kis robot – nevezetesen a kilincset slime-mal bekenni, hogy majd szegény óvónéni jól belenyúljon a trutyiba.

A második etapban, a bátorságpróbán már nem volt ennyire egyértelmű, hogy ki hogyan fog reagálni, főleg az óriáscsótányra, és itt Ördög Nóra nagyon emberien és aranyosan viselkedett a gyerekekkel – mivel ő láthatóan retteg a kígyóktól, nem igazán tudta tartani magát, és szerencsére megláthattuk az embert a cuki műsorvezető néni mögött. Ja, és azt se felejtsük el, hogy a kislány volt a legvagányabb, szinte simán kiállta a csótány-próbát, amin a fiúk elvéreztek.

A gyerekek jófejek voltak, de a műsor legalább annyit mondott el a szüleikről, mint róluk. Nekem például soha nem jutna eszembe kitenni a gyerekemet egy ilyen cirkusznak, de szerencsére nem vagyunk egyformák, és az is érdekes volt, hogy bepillantást nyerhettünk három család életébe, értékrendjébe, hogy hogyan viszonyulnak a gyerekeikhez, a füllentéshez, és azt is megtudhattuk, hogy „mit néznek ki” saját gyerekükből. Ha ilyen szemmel nézzük az adást, ha egy kicsit megpróbálunk a dolgok mögé látni és a sorok között olvasni, akkor még egy érdekes műsort is kaphatunk a végére. A kezdeti fenntartásokat pedig sikerült elfeledtetniük velem, és a végére már csak annyit rebegtem könnyes szemmel, hogy de cuki. Ilyenek ezek az anyukák.