A Viasat3 új heti showműsora nemcsak hungari-, de világikum is, már ha lehet hinni a Mém over gyártóinak, akik szerint ilyen formátum máshol nem létezik. És valószínűleg igazuk is van, mert alaposan körbenéztek mindenhol, és semmi hasonlót nem találtak. A producer Rubin Kristóf szerint „ennek két oka lehet: az egyik az, hogy ez rossz ötlet, a másik az, hogy ezt még tényleg senki nem találta ki.”

Ha a teljes koncepció nem is, a show külsőségei viszont ismerősek lehetnek. Híres emberek vicceskednek egymással és közérdeklődésre számot tartó témákkal a közönséggel szemben ülve – ez volt már a Heti Hetes lényege is, az úgy nevezett „comedy panel show”-k pedig külön műfajnak számítanak, például az Egyesült Királyságban, ahol a népszerűbbek, mint a Mock the Week vagy az 8 Out of 10 Cats 21-22 évadot éltek meg. Ezek általában kvízként vagy vetélkedőként is működnek, a poénok így nem öncélúan pattognak a résztvevők közt, hanem versenyeznek is egymással a játékosok.

Papíron így van ez a Mém overben is, a négy szereplő pontokat gyűjtöget, és a végén győztest hirdetnek. Az újdonság, hogy nem statisztikákat kell megtippelni (lásd: 8 Out of 10 Cats), problémákat megoldani (pl.: Megoldás mindenre a Netflixen) vagy kitalálni, mi az igaz, és mi a kamu (Would I Lie to You?), hanem „mémeket” gyártani. A műsor első felében mindenki elmond egy sztorit a saját életéről, és a többiek arra improvizálnak valamit, a második részben pedig közéleti és bulvárhírekre kell reagálniuk a viccesnek szánt képekkel.

Az ötlet túlzás nélkül forradalmi… 

...lenne, ha 2024 helyett 2008 körül járnánk, és a műsornak köszönhetően százezrek csodálkozhatnának rá az internetes kultúrára. A mémek ma már nem kuriózumnak, hanem az új generációk anyanyelvének számítanak, és ennek az önálló kommunikációs formának a közösségi oldalak és a telefonkijelzők a természetes csatornái, nem a hagyományos tévécsatornák. A televíziós producerek szempontjából persze érthető az a nagy igyekezet, hogy a kihalásra ítélt médiumukat felfrissítsék valami újjal, de a Mém over első részéből ítélve

ennek a kísérletnek csak annyi értelme van, mint kinyomtatni az internetes linkeket.

Az ötlet ettől még elméletben akár működhetne is, elvégre a mémeket mindenki szereti. A mémek ugyanis viccesek, ami annak köszönhető, hogy meg vannak szűrve az internet népe által. Egy szöveggel ellátott kép vagy gif akkor lesz mém, amikor sokan megosztják, a kevésbé frappáns próbálkozások pedig megrekednek a kis látogatottságú fórumokban és a csoportos chatekben. A népszerűtlen „mém” tehát olyan, mint a fából vaskarika: nem létezik. Ha egy „mém” nem népszerű, akkor nem mém, épp ezért mémet sem lehet direkt gyártani, csak reménykedni benne, hogy azzá válik.

A Mém overben így aztán nem mémeket készítenek a játékosok, hanem mémimitációkat, amelyek hol szellemesek, hol nem – de többnyire inkább nem. Ez nem a játékosok hibája, hiszen, ahogy azt már megbeszéltük, a mémgyártásnak nincs atombiztos receptje, úgy pedig pláne lehetetlen a küldetés, ha csak pár percük van arra a szereplőknek, hogy kiizzadjanak magukból valami mérsékelten vicceset. (Ha esetleg mégsem rögtönzés eredménye, amit a képernyőn látunk, akkor az az írói háttérstáb szegénységi bizonyítványa.)

Vetélkedőként sincs nagyon átgondolva a produkció, mert nincs valódi tétje a játéknak. Az első körben az a játékos pontozza a többieket, aki a mémesítendő sztorit mesélte el, de az első adásban mintha inkább szimpátia alapján ment volna az értékelés. A második felvonásban pedig, amikor híreket kommentálnak mémekkel, Dombóvári István osztogatja a pontokat, de anélkül, hogy indokolna, vagy megpróbálna közben néhány humorbonbont is ellőni. Tudom, radikális az ötlet, de

egy mémversenyben, ahol a siker fokmérője a népszerűség, miért nem a helyszínen lévő közönség szavaz?

A castingot illetően ettől függetlenül jó döntéseket hoztak a producerek. Igaz, hogy mindannyian túl vannak már a harmincon, de a zenész Fluor Tomi, az újságíró Katz Dávid, a dumaszínházas Janklovics Péter és az újabban stand-uppal is foglalkozó Rainer-Micsinyei Nóra mind olyan figurák, akiknek a rögtönzés és egymás verbális szivatása is jól megy. A kémia tehát akár még működhetne is, de egyrészt a túlságosan passzív Dombóvári nem tudja vagy nem is akarja irányítani a beszélgetést, csak felolvassa, amit fel kell, másrészt a 40 perc túl rövid ahhoz, hogy bele lehessen egy-egy témába alaposabban merülni. Egy jó panelshow lényegét persze legtöbbször nem is a kivesézett témák adják, hanem az, ahogy a szereplők egymás vérét szívják, és közben adásról adásra egyre közelebb kerülnek a nézőhöz, aki egy idő után már családtagként tekint rájuk. A Mém óverben ez egész biztos nem fog megtörténni, ahogy azt is hiába várjuk, hogy pár adás alatt belerázódjanak a formátumba a résztvevők – ahogy az annak idején a Heti Hetesben történt –, a játékosok ugyanis hétről hétre cserélődnek.

A műsor alkotóinak azért mindenképp jár az elismerés, hogy egy már külföldön bevált licensz megvásárlása helyett próbáltak valami (majdnem) teljesen újat létrehozni, de a Mém óver jelen formájában olyan, mint egy pilot adás, amit jobb helyeken a csatorna vezetősége visszadobna azzal a megjegyzéssel, hogy tessék ezen még egy kicsit dolgozni, mielőtt adásba küldjük.