Az Alita: A harc angyala egy újabb élőszereplős mangafeldolgozás - leszámítva persze a címszereplő Alitát és néhány hozzáadott robotvégtagot több szereplő esetében és meg kell hagyni, iszonyú látványosra sikerült!
Ezúttal is egy manga adaptációról van szó, akárcsak a – talán igazságtalanul – nagyot bukott Páncélba zárt szellem (2017) esetében, az Alita: A harc angyala (2019) alapanyagként Yukito Kishiro Gunnm című sorozata szolgált, amit egy idő után Battle Angel Alita néven ismertek, a több száz éves, mégis hamvas arcú, félig ember, félig kiborg lányba annak idején, még a 2000-es évek elején a forgatókönyvet társszerzőként jegyző James Cameron szeretett bele, stoppolta is a témát. Csak ideje nem volt rá sokáig, ezért az erőszakhoz és a gyermeki látásmódhoz egyformán vonzódó Robert Rodrigueznek engedte át a rendezést. Ami mondjuk azért jó, mert ennyi idő alatt a technika annyit fejlődött, hogy már
bármit meg lehet csinálni számítógéppel, egy kislány arcú, evőkanál méretű szemekkel rendelkező félig robot lányt is,
aki nála kétszer akkora fejvadász monstrumokat ken a falhoz.
Merthogy ilyen Alita, akit/amit Roncsváros szeméttelepén talál Ido, a kiber-doktor (Christoph Waltz). A kiborg törzséből alig maradt valami, de emberi agya még mindig tökéletesen funkcionál, amibe bele lehetne kötni, hogy jó, de mi tartotta „frissen”, de ez nem az a fórum. A jó doktor magával viszi klinikájára, újraépíti, és Alitának nevezi el. Az éledező Alitának ugyan nincsenek emlékei, de hamar kiderül, hogy milyen gyors és erős, és ennek köszönhetően hamar ellenségeket szerez, igaz, egy barátot is az élelmes Hugo személyében. Aki, mint mindenki Roncsvárosban, arról ábrándozik, hogy feljuthat egyszer a fejük felett lebegő Zalem nevű luxus metropoliszra, ami tökre olyan, mint az Elysium - Zárt világban (2013). És innentől már kicsit nehéz követni magát a sztorit, mert átveszi az irányítást az akció. És nem is akármilyen akció, Roncsvárosban ugyanis az a ritka, ha valakinek nincs valamilyen hatalmas robotvégtagja, amikkel hatalmasat lehet ütni, vágni vagy zúzni, Alita pedig maga az élő fegyver, igaz, nem legyőzhetetlen.
Alita remekül sikerült, különösen azután élvezhető a jelenléte, miután harcosként magára talál. Hatalmas szemeivel, törékeny alkatával remek kontrasztot alkot ereje és ügyessége – kimondva röhejesen hangzik, de a panzer kunst nevű ősi harcmodort gyakorolja -, és érdemes szurkolni neki. Legalábbis addig, amíg Roncsváros sikátoraiban harcol, mert elvileg fontos szerepet kap a sztoriban egy Motorball nevű véres görkoris harci játék, amit, gondolom, csak azért nem Rollerballnak hívnak, mert az a név már biztos le volt védetve, és, ha már az eredeti mangában benne volt, nem akarták elhagyni. Merthogy akadnak itt felesleges részek, elmaszatolt elemek és rosszul felhasznált karakterek, ami részben azzal magyarázható, hogy Rodriguez és Cameron reménykedtek egy vagy több lehetséges folytatásban.
A kiborg-dokit alakító Christoph Waltz persze most is jó, a szintén Oscar-díjas Mahershala Ali viszont alig kapott eljátszani valót az egyik főgonoszként, ahogy az egyébként szerintem nagyon tehetséges Ed Skrein kedvére ripacskodhat, mint piperkőc fejvadász. És persze ott van Alita, akit Az útvesztő-filmekből is ismert Rosa Salazar játszik – de persze nem őt látjuk. A kiborglány ugyanis ún. motion capture technológiával készült, mint annak idején Gollam a Gyűrűk urában vagy King Kong és az új Majmok háborúja szériából Ceasar meg a többi emberszabású – vagyis az őt játszó Salazar (aki a mozikba sajnos nem került Madarak a dobozban egyik főszereplője is) egy testhezálló ruhában, a testére és az arcára erősített érzékelőkkel játszott el mindent, amire aztán számítógépes grafikával rárajzolták a vásznon látható lányt. És elképesztő munkát végeztek, az arca, a szeme fantasztikus, ahogy a mozgása is akció közben – érdekes módon akkor kevésbé élethű, amikor hétköznapi dolgokat csinál, vagy csak sétál.
