A Csatahajó (2012) annak idején elhasalt a pénztáraknál, és ez nem csak a stúdiónak került sokba, de a felfutóban lévő sztárnak, Taylor Kitschnek is, pedig ma is bőven akadnak rajongói a filmnek.
Bár kétségkívül tehetséges és karizmatikus színész, Taylor Kitsch nem egy szerencsés srác. Ugyanis egy éven belül sikerült főszerepelnie az elmúlt évtized három nagy bukásában, a John Carterban, az Oliver Stone rendezte Vadállatokban és persze cikkünk tárgyában, a Csatahajóban (2012), és ez így együtt kicsit sok volt a karrierjének. A dolog keserű iróniája rá nézve, hogy mind a John Carter, mind a Csatahajó ugyan megbukott a mozipénztárakban, de azóta jókora népszerűségre tettek szert.
Azt persze nyilván a Csatahajó legelvetemültebb rajongói is beismerik, hogy a film története minimum csacskaság. Merthogy, miután a tudósok a Földről üzeneteket küldenek ki a nagy büdös űrbe intelligens idegen civilizációkat keresve, olyan választ kapnak, amire nem számítanak. Egy idegen faj űrhajói érkeznek Hawaii közelébe, majd a tengerbe ereszkedve egy olyan energiamezőt hoznak létre a szigetek körül, amely megakadályoz bármiféle kommunikációt a külvilággal. Ekkor lép a képbe Alex Hopper hadnagy (Kitsch), akinek a bátyja mintatengerész, de neki gondjai vannak a fegyelemmel, ami azért is gond, mert egy admirális (Liam Neeson) lányának csapja a szelet. Az idegenek támadása elpusztítja a legtöbb amerikai hadihajót a térségben – meg egy japán rombolót -, így a túlélők egy olyan II. világháborús vén csatahajóval kénytelenek szembeszállni velük, amin nincs olyan modern technika, amit a támadók lebéníthatnának.
Kezdjük azzal, hogy noha nincs mondjuk Ridley Scott szintjén, de Peter Berg (Ronda ügy, A királyság, Hancock) abszolút profi rendező, aki néha remek filmeket készít, de rosszabb esetben is korrekt iparosmunkát végez. És lehet, hogy a Csatahajó sztorija tök valószínűtlen, lehet, hogy a párbeszédei csikorognak, és lehet, hogy vannak benne gyengébb alakítások, de az akció nagyon is rendben van. Mert mikor láttunk még egy hatalmas II. világháborús csatahajót a hirtelen leeresztett horgonyláncon driftelni, hogy elkerülje az űrlények lövedékeit? A film alapjául ugyanis a Rizikó és a G.I. Joe-figurák utáni harmadik legismertebb Hasbro-játék, a Battleship, vagyis a jól ismert Torpedó szolgált, amire Dévényi Tibi bácsi egy komplett betelefonálós tévéműsort épített anno a '80-as években. Az űrlények lövedékei ezt a játékot idézik fel, a címbeli csatahajó viszont igazi, önmagát játssza.
A USS Missouriról van szó, az amerikai haditengerészet utolsó hagyományos csatahajójáról, amely 1944-ben állt szolgálatba, végigharcolta a Csendes-óceáni hadszíntér nagy ütközeteit, és a fedélzetén írta alá a japán delegáció a megadását. Szolgált aztán a koreai háborúban, majd egy méregdrága felújítás és modernizálás után az első Öböl-háborúban is harcolt, és most a filmesek kölcsönvették. Természetesen a tengeri ütközetek során nem a vén csatahajót látjuk, de a közeli képeken itt járunk, sőt, a rajta szolgált veterán tengerészek is bekerültek a filmbe – látszik is, hogy értik a dolgukat. A film egyébként annyira NEM volt sikeres, hogy 6 Arany Málna jelölést kapott, ebből igaz, csak egyet „nyert meg”, azt Rihanna vihette haza.
